Személyes ’56 Katona Ádámtól

„Már kétgenerációnyi idő eltelt, hatvan év. Sok minden kihullott a mi generációnk, az én nemzedékem memóriájából, akik hatvan esztendeje még csak húszévesek voltunk, de ennek a tizenkét napnak az emlékezete az enyémből nem hullott ki” – mondta el Katona Ádám. Másodéves medikushallgatóként élte át az ötvenhatos eseményeket, ott hallotta, hogy a lengyelországi Poznanban megmozdult a munkásosztály, majd a rádióból értesült a budapesti eseményekről is. Marosvásárhely akkor a Magyar Autonóm Tartomány székvárosa volt. Katona Ádám szerint a számos elhallgatás mellett is ötvenhatról kommunista körökben úgy beszéltek, mint az „olvadás évéről”, például a marosvásárhelyi trafikokban lehetett kapni magyar sajtótermékeket, még napilapokat is. „Az én diákköltségvetésemből csak egy hetilap, az Irodalmi Újság meg egy havi folyóirat, a Csillag megvásárlására futotta” – meséli. És akkoriban különösen az Irodalmi Újság egyre merészebb szövegeket közölt. Ilyen előzményei voltak az ötvenhatos eseményeknek.

Katona Ádám családjának volt egy ismerőse Vásárhelyen, egy magyar érzelmű zsidó család. Farkas Bernát volt a családfő, minden héten egyszer járt hozzájuk beszélgetni. Október 23. után esténként ment. A férfi tudott németül, angolul, így naponta végighallgatta, hogy a környező országok rádióállomásai mit sugároznak a világról, Romániáról, Magyarországról. Tőle értesült a külföldi eseményekről a fiatal medikus Katona Ádám.

Határzár és kényszervakáció

November másodikára diákszövetségi nagygyűlést hívtak össze a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézetben, ahol az egyetem Ifjú Munkás Szövetségének (IMSZ) titkára felolvasta a párt által megfogalmazott szöveget, ami a Lelkiismeretünk parancsszavára címmel jelent meg a magyar kommunizmus támogatására. Ennek aláírását a diáktanács visszautasította. A gyűlés után Katona Ádám maga közvetítette a diáktanács ötletét, azt javasolták, hogy szállítsanak vért Budapestre, a sebesülteknek. Ennek módját már a bentlakásban kidolgozták, hogy repülőgéppel vinnék át, hiszen több társának volt pilótaigazolványa. A kérés tolmácsolásakor tudták meg a diákok, hogy teljes határzár van. Addig csak éjszakai kijárási tilalom volt, és hajnalig járőröztek az ócska, csörömpölő páncélosok a városban, feltúrva az aszfaltot. „Másnap bennünket, a bentlakó medikus társaságot viszont hazazavartak szüleinkhez, előre be nem jelentett vakációra. A következő munkanapon már nem volt értelme jelentkezni a vérközpontban, és senki sem repült közülünk Budapestre, ugyanis a közbeeső vasárnap november negyedike, az 56-os forradalom leverésének napja volt” – elevenítette fel.

Az egyetemről, sőt, a városból is elküldték

Ekkortájt három hónap alatt megtanulta az eszperantót, így levelezett külföldi orvostanhallgatókkal is, és mivel olcsó volt a posta, számos prospektust küldtek neki, ami társai érdeklődését is felkeltette. Ezért egyetemi tanárai kérésére eszperantót tanított egy évig. Nagy sikere miatt a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsági lapjában, a Vörös Zászlóban is megjelent egy riport az ifjú nyelvtanárral. És ez okozta a vesztét. A párt nem nézte jó szemmel, hogy az újságban, ahol addig sosem jelent meg semmi az egyetem munkatársairól, se tanárról, se diákról, róla cikk jelent meg: „csak én, a sovány másodéves egyetemista, aki tanítja a felsőbb éveseket, akik önként tanulják az eszperantót”. Majd Alexandru Graur elvtárs, a fő nyelvész a bukaresti rádióban is kijelentette, hogy az eszperantó a kozmopolitizmus szálláscsinálója – emlékezett vissza.

Az is probléma lett, hogy magát az eszperantó nyelvet egy lengyel zsidó találta ki. Ezután a diákok lassan elkoptak óráiról, majd a következő tanévben koholt vádakkal, mondván, hogy nem tette le vizsgáit, elküldték az egyetemről és a városból is. „Nagyon igazságtalan társadalmi struktúrában éltünk, és ez az egyetemen is megmutatkozott, persze nem minden tanárnál” – világított rá.

Katona Ádám sokat mesélt családja korábbi hányattatásairól is. 1940 őszén menekülniük kellett Dicsőszentmártonból, előbb a Vasgárdisták elől Székelyudvarhelyre, majd innen 1944-ben az orosz támadások elől a Dunántúlra, Rédicsre, ahol további üldöztetéseknek voltak kitéve. Az egyetemről történő eltanácsolása után egyik tanára, Spielmann József tanácsára nem Székelyudvarhelyen, ahol szülei éltek, hanem szülővárosában, Dicsőszentmártonban helyezkedett el villanyszerelőként egy gyárban. Onnan fél év után visszakerült Székelyudvarhelyre, a környező falvakban tanított helyettes, azaz diploma nélküli tanárként. Ilyen kényszerítő körülmények között lépett be az IMSZ-be, így szerezhetett később magyartanári diplomát Kolozsváron.