Elképesztő kaland a nyelv

Szokatlanul népes tömeg várta a Magyar Írószövetség, a G. Kulturális Egyesület, valamint a Gondűző Étterem és Szálloda közreműködésével rendezett Pedig című irodalmi est kezdetét a Szentimre utcai kultúrkocsmában. A ihlet sajátságos dolog – magyarázta Lackfi János, az est meghívottja –, hisz nem lehet erőltetni: van olyan költemény, amely hónapokig, évekig hányódik a számítógépen befejezetlenül, máskor pedig percek alatt megszületik egy-egy vers. „A próza kicsit más, hisz a prózaíráshoz fenék kell. Egyébként az alkotás nagyon földi tevékenység, nem kell a költőnek transzba esnie, epileptikus görcsben rángatóznia. Van egy furcsa kitartásfaktor, hosszútávfutás is az irodalomban, amiről végképp nem szoktak beszélni: vannak olyan emberek, akik nagyon ígéretesnek tűnnek egy-egy nemzedékből, de vannak azok, akik csak ülnek a sarokban, és nem tudni, kiből lesz homlokzati dísz, a felkapott költő” – fejtette ki a tehetség és szorgalom kapcsolatáról.

A rendkívül gördülékeny, szabályos hahotázással tűzdelt eseményen egyebek mellett életpályájának sokszínűségéről is vallott Lackfi, mondván: mindig is több prózát olvasott, bár a vers csínját-bínját hamarabb sikerült elsajátítania. „Gyerekkoromban is több prózát olvastam, mint verset: Verne Gyulákat, Walter Scottokat, Dickenseket. Nyakig voltam a kalandban, nagyanyám kertjében ott kúsztak a palánták közt az indiánok, skót szoknyás felkelők voltak a szomszéd bácsi kertjében. Testvéreimnek mesélgettem éjszakánként egy ilyen folytatásos indiánregényt. Prózaügyben most vagyok nagyon beindulva: júliust félretettem regényírásra, mert már ott tolakszik bennem néhány regény, megírásra várnak. A regénnyel pedig úgy van, hogy le kell ülni arra a bizonyos testrészre, és mint tót a vadkörtének, nekiesni” – magyarázta.

S hogy önemésztés, önsanyargatás nélkül lehet-e átütő műveket alkotni? Lackfi szerint, mint majd minden más tevékenységhez, az íráshoz is jobb józan fejjel hozzáfogni. „Évek óta nem iszom, nem dohányzom, most már nem is érzem magam igazán magyar költőnek. Háromszor ekkora májam kellene legyen, hogy labdába rúghassak a magyar irodalomban, mert itt azért nagypályások vannak. Úgy gondolom, hogy lehet drogozni, inni stb. nyugodtan, de aki amúgy nem jó író, ettől sem lesz jobb. Sőt a dolgok nagy része rosszabbul megy részegen. Gyárilag vagyok annyira elmebomlott ahhoz, hogy ne kelljenek ezek a serkentők. Lényegében számomra ez olyan önvédelmi dolog is, hisz szeretnék még írni, így kiiktatok az életemből minden olyan kockázatot, amely a rendelkezésemre álló időt megrövidítené. Meg annyit már ittam, hogy tudjak róla írni” – mondta.

Lackfi Jánosnak egyébként öt „saját, különbejáratú gyereke van”, ahogy mondják, egy alomból (szokatlan ez manapság, tette hozzá félhangon), így élete óriási kaland, amolyan cirkuszi mutatvány.
„Elképesztő nagy lelemény rejlik a gyerekekben. Rilke írta, hogy a költőnek úgy kellene látnia a világot, mint az első embernek, Ádámnak a teremtés kezdetén. Azóta azonban mindenféle kliséknek a guanója belepte a világot, nehéz erre újként nézni. A világra csak a gyerek tud úgy nézni, mint aki soha nem látta azt. Ezért izgalmas a gyerekszáj, amikor a gyerekek felfedezik a nyelvvel együtt az őket körülvevő világot” – mesélte egy, Lázár Ervin halálára írt, „nem túl szomorú” költeménye kapcsán.