„Tudnod kell, hogy mit akarsz!”

A tágas udvarról, ami tele van facsemetékkel, műtermébe invitál. A szoba falára ceruzával számos ötlet, gondolat van felfirkantva. Olyan dolgok, amelyeket még meg kell tennie, vagy amelyek már megvalósultak. A fal jegyzetfüzetként is szolgál, lassan nincs fehér folt, ahová írni lehet. Itt zajlik az alkotás, ide vonul vissza, amikor rendet akar teremteni fejében. Társaságában jól érzi magát az ember, pozitív kisugárzásával hatni tud beszélgetőtársára.

A háromgyerekes családapa Máréfalván született 1971-ben. Bár nem volt zenész a családban, édesapja úgy gondolta, mindhárom fiának szakmát kell adnia a kezébe. „Szép Gyula itt volt zenetanár Máréfalván, s apámmal kitalálták, hogy valamelyik gyerekből zenészt kell faragni. Ott laktunk az iskola szomszédságában, sokat járt át hozzánk, hogy kifülelje, melyik gyereknek van jobb hallása. Mindegyiknek volt, de talán nekem egy kicsivel több. Bátyám, Vilmos két évvel idősebb, ő elektrotechnikát végzett, Lajos öcsém négy évvel fiatalabb, ő matek-fizika tanár. Miközben itt jártam általános iskolába, hetente kétszer-háromszor bevittek a Pallóba hegedű szakra és zongora mellékszakra, illetve zeneelméletet tanultam. IX–X.-ben fémfeldolgozó szakra jártam, tizenegyben pedig faipari szakra. Mivel az iskolának akkoriban volt zenekara, mi inkább azzal foglalkoztunk, nem fektettünk különösebb hangsúlyt a tanulmányi eredményekre. Aztán addig muzsikáltunk, hogy sem a líceumot, sem a szakiskolát nem fejeztem be. Jöttünk-mentünk a zenekarral s a tánccsoporttal, felléptünk a Megéneklünk Románia fesztiválokon, nagy rivalizálás volt akkoriban az iskolák között, hogy kinek jobb a zenekara” – meséli Emil.

Kőfaragó lett Magyarországon

Az iskolai évek után három esztendőt a bútorgyárban dolgozott. Először a szerelőműhelyben, onnan pedig a lakkozóba került, s gyakorlatban is megismerkedett ezzel a szakmával. A kilencvenes évek elején Magyarországra ment szerencsét próbálni, egy hónapot kőfaragóinasként dolgozott egy cégnél, majd Pilisvörösvárra jelentkezett mint profi kőfaragó. „Három évet dolgoztam náluk, márványt, gránitot, mészkövet, sírkövet faragtam, a kandallófaragástól a dísztárgyak esztergálásáig mindent elvállaltam. Napi tizenöt-tizennyolc órát dolgoztam, és sok pénzt kerestem” – emlékszik vissza.

Aztán megelégelte a kemény munkát, és hazajött. Egy-két hónap pihenés után oldalára kötötte hegedűjét, és elkezdte járni a falvakat. Felkutatta a cigányokat, akiktől zenélni tanult. „Kalotaszentkirályon találkoztam András Misivel, s Rácz Péter barátommal együtt elcsalt a Hargita Néptáncegyütteshez. 1996-ban versenyvizsgáztunk, és fel is vettek. Én három és fél évet muzsikáltam, Péter barátom pedig három évet brácsázott az együttesben. Ez idő alatt a megspórolt pénzemből bátyámmal megvettük az asztalosipari munkagépeket. Tudtam, a muzsikálásból nem lehet megélni, de kicsit szórakozunk, s aztán megint dolgozunk, ha elfogy a pénzünk. A műhelyt beállítottuk asztalosmunkálatra, s amikor teljesen leszegényedtem a néptáncegyüttesnél, hazajöttem, és bátyámmal közösen elindítottuk a vállalkozást. Ahogy beindult a munka, szerződést kötöttünk egy német céggel, és mai napig nekik dolgozunk. Ennek lassan tizenöt éve. A műhely kinőtte magát, jelenleg 67 személy dolgozik nálunk, kerti bútorokat készítünk. Figyelünk arra, hogy legyen alapanyag, megrendelés, s a munkások megkapják fizetésüket.”

A takarítást a fejekben kellene kezdeni

Minden, amivel foglalkozik, természetközeli, vagy a természethez kötődik, mondja Emil. „A festményeim is az univerzum megszelídítéséről szólnak. Ha valamihez hozzáfogsz, tudnod kell, hogy mit akarsz, s látnod kell a végét is egy kicsit. Kétévente kipróbálok új dolgokat, de megmaradnak a régiek is. A horgászat vagy az íjászat is ilyen. Van íjászengedélyem, de járok a Deltába is, profi szinten, szakszerűen horgászom. A festészet két éve kezdődött” – mondja.

Emil szerint ha azt szeretnénk, hogy ebben a világban rend és tisztaság legyen, a fejekben kellene kezdeni a takarítást, kielemezni az őszinte véleményeket, cselekedeteket, történéseket. Úgy véli, hogy cselekedeteink csak kis részei az életünknek, hiszen ott vannak még a gondolataink.

A muzsikálás hobbi marad

Emilék bandájának Keleti Szél Szabadcsapat a neve, hamarosan egy hanglemezt szeretnének kiadni udvarhelyszéki népi muzsikával. Külföldre is eljárnak zenélni, tavaly például a pesti Fonóban is muzsikáltak. „Menedzselni kellene ezt is, mint minden mást, nyomulni kellene, reklámozni, de nem szabad erőltetni. Hat embert nem könnyű megutaztatni, megetetni, s reggel még ki is kell őket fizetni, tehát sokan az olcsóbb megoldást választják.”

Molnár Endrével, ismertebb nevén Monyóval egy közös albumon dolgoznak, a hanganyag java része elkészült, népzenei elemekkel fűszerezett improvizatív dzsesszt játszanak. Emil receptorai a szociális problémákra is érzékenyek, testvéreivel közösen minden jó ügyet támogatnak. Ezért hozták létre a Pál Testvérek Egyesületet is, ezen belül pedig a Pál Galériát. A művészetpártolás mellett munkaerőképzéssel is szeretnének foglalkozni, a népi mesterségek népszerűsítését is célul tűzték ki. „Vannak még bácsik, akik ismerik például a kerekes szakmát. Nekünk is meg kellene tanulnunk, hiszen ne higgyük azt, hogy mindig lesz gumikerék. Egyszer elfogy az üzemanyag is, s akkor neki kell fognunk dolgozni.”

„Sajnos semmi nincs rendben”

Emilt aggasztja a jövő. Úgy gondolja, hogy minél előbb tudatosítani kellene az emberekben az önellátó gazdaság fogalmát. A falvakkal körbevett város belepusztul a hipermarketek mocskába, a rossz minőségű ételek fogyasztásába. A városi, tömbházban lakó ember is elmehetne ősei földjére, és megtermelhetné magának az élelmet, hiszen az udvarhelyiek nyolcvan százaléka faluról származik.

„Sajnos semmi nincs rendben. Az uniós pénzeket arra kellene fordítani, hogy lehetőséget teremtsenek az embereknek, termeljenek meg maguknak mindent. Sokan azért mennek ki külföldre a mezőgazdaságban dolgozni, hogy összekuporgatott pénzükből itthon megvegyék a külföldről behozott, vegyszerezett termékeket. Itt kezdődnek a bajok. Látszik a rendszeren, hogy napról napra hogyan épül le, egyre több betegség van, a falvakban eluralkodott az alkoholizmus. Pedig Udvarhelyszékből egy kis paradicsomot lehetne varázsolni, de ahelyett ülünk bent a blokkban, hivatalokban, és nem foglalkozunk magunkkal, csak mások irányításával. És közben panaszkodunk, hogy milyen rossz az élet” – mondja.

Emilék másfél-két hektáron gazdálkodnak, a zöldséget, a húst ők maguk állítják elő. Tyúkot, kacsát, libát, pulykát, nyulat, fácánt, fürjet tartanak, vannak csüngőhasú malacaik, kecskéik. „Fontos, hogy mindig friss húst egyél, egész évben élnek körülötted az állatok, megadod a lehetőséget, hogy szépen fejlődjenek, és te szelektálod őket. Az erős, őshonos fajokat kell visszatelepíteni. A kenyeret is magunk sütjük a kemencében, máskor Imre barátom felesége süt, ami szintén házi. Itt van az oldalban a sok természetes gyógyszer, a gyógynövények, tavasszal szeretnék egy szárítót megépíteni, egy teaházat. Sok tennivalónk van még” – összegzett.