csoportos tárlatok keretében pedig az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, Angliában, Luxemburgban és Japánban is megtekinthetők voltak munkái.

A táncházmozgalom és hozadéka

De hogyan találta meg magának egy székelyudvarhelyi fiatalember ezt a fajta kifejezési formát? Mint beszélgetésünk során kiderült, az 5–8. osztályt a székelyudvarhelyi művészeti iskolában végezte, és úgy gondolta, számára ez egy olyan lehetőség, hogy folytatni kellene. Így felvételizett a marosvásárhelyi művészeti középiskolába, amely akkor – a hetvenes években – a régió legerősebb művészeti iskolájának számított. Ott a grafika mellett döntött, úgy érezte, az áll közelebb hozzá.

Utólag mérlegelve, rá kellett volna jönnöm, hogy miért nem, de akkor az ambíció felülírta a józan gondolkodást. Már akkor is érdekelt az üveg, annak alakíthatósága, állaga, csillogása, mattsága, a vele való játék, de nem volt lehetőségem ezt kipróbálni. Rövid ideig tanítottam, és épp a táncházmozgalomnak és az adatközlők feltérképezésének, megörökítésének köszönhetően konfliktusba kerültem az iskolaigazgatóval, és ő biztatott arra, hogy keressek valami egyéb munkát. Elég veszélyes volt abban az időben munkanélkülinek lenni, mert hamar a Duna-csatornánál vagy valamelyik munkatelepen találtad magad.

Reklámgrafikust kerestek oda, és amikor először bementem és megéreztem az olajos fém szagát, kevésbé volt kecsegtető, de más opcióm nem volt, és rábólintottam. Ezután mint reklámgrafikus 17 évig dolgoztam a Matricagyárban.”

és utána lehet mellérendelni az ötleteket, vágyakat, álmokat, elképzeléseket és a végső kivitelezési formát. Elkezdtem nála dolgozgatni, egyre jobban megbarátkoztunk, úgyhogy gyakorlatilag befogadott. Megtetszett a zománcozás, az egy hónapot a műtermében töltöttem. Aztán ’81-ben még egyszer visszajártam hozzá.”

Beindul a „boszorkánykonyha”

Hazatérve a gyárban elmesélte, hogy milyen nagyszerű dologra akadt, és szövetségesekre talált a mesteremberekben, akikkel feljavítottak egy régi, kidobott laborkemencét, és ott kezdett kísérletezgetni. „Nagyon pozitív volt a vezetők hozzáállása is, támogatták ezt a tevékenységet, és kíváncsiak voltak, hogy mit lehet ebből csinálni. Nyaranta a kecskeméti műszaki főiskolán működött Közép-Európa egyetlen célirányos alkotótelepe, a Szovjet–Magyar Barátság Alkotótelep, ahová a Szovjetunióból érkeztek baráti alkotók, és kimondottan tűzzománccal dolgoztak.

noha én sosem voltam tagja ennek a kommunista rendszernek, pártnak. Tudjuk, hogy a levelek először nem a címzetthez érkeztek, hanem átmentek egy szűrőn, és jegyzeteltek is a fiúk hozzá rendesen. Azt nehezményezték, hogy névre szóló meghívót kaptam és nem egy szövetséghez érkezett, ahol majd megmondták volna, kit ajánlanak, aki minden szempontból megfelel.

mert nem ott döntik el, hogy innen ki megy oda, főleg egy ilyen szovjet–magyar barátság alkotótelepre. Felajánlottak egy lehetőséget, hogy ha az A4-es papír alján aláírom és vállalok bizonyos kötelezettségeket feléjük, akkor támogatnak, s ha nem, felejtsem el az egészet. Így az elkövetkező kilenc évben nem volt útlevelem, a fiúk állták a szavukat. De ez azt eredményezte, hogy én magam elkezdtem kísérletezni a tűzzománccal.”

Azzal, hogy egy hordozóanyagra felviszem és kemencében kiégetem a színeket, tulajdonképpen konzerválom, ráégetem. Ha én ezt tudom ellenőrizni és tudom azt, hogy mit akarok csinálni, milyen hatást, milyen színt elérni, akkor nem sorolnám az iparművészetekhez. Van ugyan az a része, amely az ötvösművészethez kapcsolható, amikor szériatárgyakat, kiegészítőket, ékszereket készítenek. De ha én egy teljesen egyéni világot teremtek meg, ami közelebb áll a festészethez, akkor miért ne lehetne az annak része?”

Egyetlen ellensége van: a mechanikai behatás, például a kalapács. „Az alkotás felépítése is érdekesen történik. Ahogy egy grafikus végig kell gondolja egy litográfiánál, egy rézkarcnál, hogy mit akar elérni, a zománcnál teljesen át kell gondolni mindent, azt, hogy hová akarok eljutni, és ahhoz megtalálni a tudástárból azt a folyamatot, hogy mit hogyan kell egymás után elhelyezni. Korrigálható, javítható bizonyos fokig, de nincs meg az a széles lehetőség, mint egy olajfestménynél.”

Jelkép- és üzenetrendszer

Kezdetben az alkotásain hangsúlyosabban fellelhető volt a népi ornamentika újraélése, megformálása. Ez későbbi munkáiban is fellelhető, hiszen úgy véli, az a tudás, amit a népi kultúra magában rejtett, gazdag jelkép- és üzenetrendszert tartalmaz. Ma már az egyetemes, ősi kultúrából vett motívumokat is felhasználva születnek a képei. „Egy alkotót sokféle impresszió, benyomás ér, ha egy könyvet veszek a kezembe, az is, ha valamit megnézek, az is, és a környezetem hangulata is befolyásol, és azt saját eszköztárammal próbálom megformázni.”

Közben a kecskeméti alkotótelep ösztöndíjasa lett, és nyaranta kijárt oda alkotni. 2002 óta Székelyudvarhelyen vezet heti rendszerességgel alkotóműhelyt a Művelődési Ház egyik termében, csütörtökön gyerekeknek, pénteken felnőtteknek.

Elekes Gyula azt vallja, fontos üzenetet megfogalmaznia munkáiban. Egy olyan kódolást, amely arra készteti a befogadót, hogy próbálja dekódolni, elolvasni az üzenetet, amely megfogalmazódik a képírás kapcsán. „Maga a világ az a mai, de benne van az egyetemes kultúrától kezdve a saját kis vidékünk igencsak tartalmas és nagyon erős üzenetvilága, ami megfogalmazódik, és ezt kellene valamilyen formában képpé formálni.”