Népi színjátékot vittek Magyarországra

– fogalmazott Gál-Pál László, aki a színdarab színrevitelének és a turnénak is a „lelke volt”. A Juhászlegény életében három, nyolcassal végződő évszám bír nagy jelentőséggel: 1968, amikor a ditrói színjátszók először mutatták be, 1988-ban újra színre vitték, de turnézni csak a rendszerváltás után tudtak indulni, és 2018, amikor felújítva mutatták be a darabot számos településen, eddig 27 alkalommal.

A nézőközönség soraiban voltak Gyergyószékről elszármazottak, olyanok, akik a kilencvenes évek elején már látták a Juhászlegényt, továbbá akik a negyvenes évek óta nem láttak színpadon népi színjátékot. Sőt, olyanok is akadtak, akiknek annyira megtetszett az előadás, hogy a turné következő helyszínén is megnézték a színjátszókat. Emlékezetes élmény marad, hogy az egyik helyszínen a nézők soraiban volt egy mozgáskorlátozott idős asszony, aki a visszatapsolások alatt megtanulta a záróéneket, és a vastapsra már együtt énekelt velük.

s mint Gál-Pál mondja, addig is frissen tartják a Juhászlegényt: Brassóba, Apácára, Újfaluba viszik el hamarosan.

Mint hajdan a vándorszínház tagjait, a Juhászlegény csapatát is a „jólelkűek” tartották meg, és vitték tovább; étkezésükről, szállásukról a vendéglátók gondoskodtak, a kitett dobozba pedig gyűlt annyi adomány, hogy mínuszba ne jöjjenek ki. Ennek is örvend a vezetőjük, de leginkább annak, hogy a székely színjátszók nem szerepeltek le.

A muzsikusokkal együtt tizenkilenc tagú csapatban jelen volt a hangosító és világosító Nagy Zoltán, aki külön autóval és a csomagokkal megrakott utánfutóval bért nem kérve kísérte őket. Mellette Ferenczi Enikő, aki a ditrói hagyományőrzők összefogójaként vállalta, hogy a csapat sofőrje, fotósa és idegenvezetője lesz egy személyben. Nem tudott viszont a színjátszókkal utazni kora miatt Tamás Anikó, a rendező, díszlet- és jelmeztervező.