Nem csak tizenhárom vértanú adta életét a szabadságharc után

– hangsúlyozta a műsorvezető.

A Világos melletti, 1849. augusztusi fegyverletétel a szabadságharc végét jelentette és annak ellenére, hogy a császáriak kegyelmet ígértek, nem tartották be a szavukat. Többen az emigrációt választották, sokan a bujdosást. Haynau bosszút forralt és bosszút állt. Akkoriban ilyen mondatok hagyták el az osztrák döntéshozók ajkát: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk”, vagy „Egy kis vérfürdőtől nem kell megijedni” – idézte a történész a császáriak kegyetlenkedését. 

Őket szintén Aradon végezték ki 1849. augusztusa és 1850. februárja között. A törvényszék elé idézettek száma azonban az ezret is meghaladta, – hangsúlyozta Pál-Antal Sándor, aki kitért a székely vértanúkra is, akiket néhány évvel később végeztek ki Marosvásárhelyen. 

Bár a vértanúk kultusza néhány óra múlva a kivégzések után elkezdődött, emlékművet a vesztőhelyre csak a kiegyezést követően állíthattak. Egy eperfát ültettek kezdetben oda, ahol a bitófák álltak, majd emlékkövet helyeztek a kiszáradt eperfa helyére.

Marosvásárhelyen utca viselte Kiss Ernő, Lenkey János, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly és Batthany Lajos nevét. Ám ezeket a hatalomváltáskor átnevezték. 

Az ünnepi műsorban fellépett továbbá Berekméri Réka, Dávid Gergő, és Domahidi Sára a marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjai.