Wittner Máriával találkoztak a marosvásárhelyiek

A Deus Providebit Tanulmányi Ház nagyterme színültig telt hallgatókkal, érdeklődőkkel, ám a közönség soraiban még tíz százalékot sem tett ki a fiatalok részaránya. Jobbára ősz hajú férfiak és nők jöttek el a találkozóra, s ez is mutatja, hogy hatvan év távlatából a kommunizmust megrengető magyar ’56 nem eléggé ismert a fiatalabb nemzedék körében.

Az 1956-os Emlékbizottság védnöke, a forradalom emblematikus alakja 1956. októberének 23. napjától a budapesti Corvin közben és a Vajdahunyad utcában harcolt. Rövid bevezető ismertető után Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója kérte fel, hogy beszéljen a forradalom bukása utáni állapotokról, a perről, arról, hogy miként sikerült átvészelnie a kétszáz napos siralomházi időszakot, mi tartotta életben a vészterhes időkben.

Több kérdésre már nem is volt szükség, Wittner Mária folyamatosan mesélt: a karmelitáknál nevelkedett, a hit és a dac volt az, ami átsegítette a kétszáz napos létbizonytalanság alatt és a börtönévek folyamán. Tudta, hogy bármit tesz vagy mond, ítéletét már nem tudják súlyosbítani, hiszen mit lehet még hozzátenni, súlyosbítani egy életfogytosnak? Amikor cellatársát, a halálraítélt Havrila Béláné Sticker Katalint akasztani vitték, megfogadta: mindent megtesz a túlélésért, azért, hogy egyszer elmondhassa a világnak mindazt, ami akkor, a forradalom két hete alatt és utána történt, de még inkább azt, hogy a kommunista hatalom milyen aljas eszközökkel járt el a fogvatartott forradalmárokkal. A rendszerváltás utáni időkben igyekezett őrizni \'56 szellemét, emléket állítani az ártatlanul kivégzetteknek (Tóth Ilona szigorló orvosnak például), eljárni annak ügyében, hogy a forradalmi cselekmények megmaradjanak olyan tisztáknak, amilyenek a vérzivataros két hét alatt voltak.

Arra is figyelmeztetett, hogy a hit és dac mellett a könyvek segítették át a holtpontokon a szabadulása utáni cselekvéseiben. Ilyen értelemben mondta el: látta a vásárhelyi katolikus iskoláért könyvvel tüntetőket, s igen jó ötletnek találja az ilyen tiltakozást. Mert a könyveinket, a szellemi értékeinket nem tudja elvenni, de még bántani sem senki – emelte ki.

Szerinte a megtorlás sokkal több emberéletet követelt, mint azt most hangoztatják, hiszen a mártírok exhumálásánál többször is jelen volt, és látta: a sírokban négy-öt halottat is eltemettek arccal lefelé, ami igazolja, hogy kivégzett forradalmárok voltak, de mindannyiuk személyazonosságát nem lehetett megállapítani, csupán azokét, akiket célzatosan kerestek hozzátartozóik, barátaik, harcostársaik.

Wittner Mária szerint az, hogy olykor egy emberarcú szocializmus megteremtésének szándékával mentegetik a forradalom némely kétes múltú résztvevőjét, álságos félrevezetés, miután csak az embernek lehet emberarca, a szocializmus viszont minden emberiességi vonást nélkülözött, így nem is lehetett volna emberarcú. A forradalom 50. évfordulóján újból arcul ütötték az ötvenhatosokat – mondta a vendég –, kaptak egy emlékművet, ami elölről nézve egy katonai támadó ék, hátulról szemlélve akasztófák sora. Ez jutott emlékül azoknak, akik életüket áldozták a szabadságért. Wittner Mária örült annak, hogy ott lehetett a parlamentben mint törvényhozói testületben, amikor a kettős állampolgárságról döntöttek, mert „mi, magyarok csak magunkra számíthatunk, s ezt valamennyiünknek tudnia kell”. A találkozó végén beszélgetés alakult ki a vendég és közönség között.