Raktárba száműzött hagyaték

Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.

„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”

„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.

A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.

A festményadományozás körüli tévhitek

A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.

Vida, Dósa és Nagy is a városé

Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban \'44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.