Isten útja az emberhez – Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök pásztorlevele

A szokatlannak tűnő kérdés azonban tényleg az örök ember egyik legmélyebb, legizgalmasabb vágyára tapint rá. Látni, ismerni, megragadni Isten valóságát, minden létezés forrását, lényegét;

Ebben a kivételes történeti sorshelyzetben, a sínai kinyilatkoztatás eseményében, a Mózes szájából elhangzó váratlan kérés mintha súrolná a groteszk és az abszurd határát – annyira vakmerő, nagyképű és naiv. Hiszen

Isten válasza, bár enyhén ironikus, végül is halálosan komoly. Ezt mondja: „Elvonultatom előtted egész fenségemet”, és azt is hozzáteszi: „…de arcomat nem láthatod”. „Amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak kezemmel; azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról.” (2Móz 33,19–23) Isten valósággal megóv, kezével betakar, óv a túlfűtött lényeglátástól, minden végzetes határátlépéstől.

A véges nem képes befogadni a végtelent, legfeljebb annak kvantitatív töredékét.

Azután ott van a második, áthághatatlan szakadék. Egy kemény választófal Isten és az ember között: az isteni szentség és az ember bűnös létszerkezetének teljes inkompatibilitása. Hogyan is tudná a tér, az idő, a létezés korlátai és morális kétértelműségei között vergődő ember látni, érteni, ismerni, megragadni azt, ami a tér, az idő, az egész jelenvaló lét, a létezés felett van? Egyszerűen lehetetlen.

Ebben segít Luther tisztázó reformátori felismerése – amely ma is teljesen időszerű –, hogy semmilyen út nem vezet az embertől Istenhez. Sem értelmi spekuláció, sem tudomány, sem filozófia, sem misztikus révület, semmiféle belső intuíció, sejtés vagy megvilágosodás, sem kultikus cselekvés vagy áldozat. Semmi, de semmi nem vezet el ezek közül a személyes, élő és szabadító Istenhez.

Van azonban egy másik út, egy egészen kivételes lehetőség. Ezért hangsúlyozom újra: Isten egyedül a hit tárgya. Ez pedig a fordított irány: nem az ember útja Istenhez, hanem Isten útja az emberhez. Isten útja hozzánk. Arról az útról van szó, amelyen maga Isten indul el, amelyet maga Isten készít el azért, hogy megkeresse, megtalálja és megmentse az embert.

Az Ige testté lesz, Isten szinte észrevétlen inkognitóban lép be az emberi történelembe, önként magára véve az emberi létmódot és a világ korlátait. Az egész üdvtörténet Isten drámai cselekvésének páratlan antitézise, amely a Krisztus-eseményben, Krisztus személyének paradox jellegében csúcsosodik ki. Karácsonyi hitünk lényege éppen ez a minden racionalitásnak ellentmondó, drámai történet: hogy

Ez a karácsonyi születéssel kezdődő üdvesemény valósággal a feje tetejére állít mindent, teljesen átértelmezi a dolgok rendjét. A megdöbbentő paradoxon éppen az, hogy ott,

• ahol a mennyei, az örök, az isteni erő látványos győzelmét várnánk, ott a Golgota keresztje áll;

• ahol fenséget és diadalmas hatalmat keresnénk, ott az alázat és az önzetlen szolgálat jelenik meg;

• ahol a végtelen nagyságot várnánk, ott egy bölcsőben egy erőtlen, kiszolgáltatott gyermeket találunk.

Ha mélyen átlátjuk ezt az egész történetet, akkor rádöbbenünk: miként Mózes a Sínai-hegyen, végül mi is Isten hátát látjuk. A posteriora Deit, Isten lábnyomát a földön.

Ahogy ezt Luther olyan nagyszerűen fogalmazza meg a Heidelbergi disputáció 20. perdöntő tételében: az nevezhető méltán teológusnak – behelyettesíthetjük a keresztény szóval is –, aki Istennek látható műveit, azaz a „hátát”, a szenvedésben és a kereszten szemlélve fogja fel.

Isten így kívánja magát feltárni és megismertetni: mint aki a gyengeségben, az alázatban, a rejtettségben, az inkognitóban munkálkodik; csendben közeledik, és megmentő szeretettel ajándékoz. Ez az ő útja hozzánk.

Egy kisgyermekben érkezik az Istenember: nagyon is emberi, törékeny, kiszolgáltatott. Nem palotában születik, nem császári bíborban, nem korlátlan hatalommal felruházva, isteni fenségben, hanem valóságos – mégis kivételes – emberként, aki egyszerre Isten és ember.

Ő mutatta meg, hogy nem a tomboló erő, nem a tobzódó hatalom, nem a látványos siker és nem a feneketlen önzés győz, hanem Isten szeretete. És ebben a szerető erőtlenségben rejlik Isten igazi hatalma.

„Mert Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1,25)

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves embertársamnak!

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke