Harsogjon időnként az Úz-völgyi ereklye hangja

A Honvédelmi Minisztérium HIM Központi Irattárában nem talált Nagy Andorra vonatkozó adatot, a kárpótlási kérelemhez csatolt iratok pedig a budapesti székhelyű VERITAS Történetkutató Intézet levéltárába kerültek, ahonnan csak a családtagok kérésére – tehát kutatóknak nem – adnak ki információt.

Az „ezeréves” határ védelmében

Mint említettük, Nagy Andor úgy mesélte az unokájának, hogy ő hírvivőként harcolt az Úz-völgyében. De hogyan és mikor kerülhetett oda?

A Székely Határvédelmi Erők alakulatainál 1944 márciusának végén kezdték el a mozgósítást. Mivel az Úz-völgyébe később – többek között – a sepsiszentgyörgyi 11. és 12. székely határőr-zászlóaljakat is kivezényelték (rajtuk kívül a 32/1. erődszázad védte a szorost, a baróti 13. székely határőr-zászlóalj a Csobános völgyét, az Aklos csárdánál pedig a sepsiszentgyörgyi 26. székely határvadász-zászlóalj készült fogadni az ellenséget),

Amennyiben a 11-esekkel tartott, nagy vonalakban azt élhette át, mint amit a magyarhermányi születésű, ma Baróton élő, 2020-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, idén szeptember 28-án a 100. életévébe lépő Boér Imre bácsi mesélt pár éve a Székely Kalendáriumnak.

Őt 1943-ban sorozták be, és 1944-ben, nem egészen 19 évesen indult útnak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium padjai közül az Úz-völgye felé. Benedek-mezőn „keverték össze” őket az 1. század idősebb katonáival, ahonnan együtt indultak a város csíkszeredai kijáratához. Itt, a város szélén búcsúztak el családtagjaiktól, az estét Bükszádon töltötték. Másnap Szentsimonban szállásolták el őket, kiket az iskolában, kiket magánházaknál, innen pedig a Rugát-tető felé vették az irányt, egészen Aklosig. Úzvölgye telepen a kaszárnyák padlásán aludtak.

Másnap elosztották a századokat: elmondása szerint az 1–2. századot a Magyarós-tetőre vezényelték ki, a 3–4. század lent maradt a völgyben, de az „ezeréves” határhoz is küldtek egy előőrsöt. Imre bácsiék a tetőn felhúzták a sátrakat, és mivel csak egy-két bunker volt megmaradva az 1916-os harcok idejéből, nekifogtak faházakat építeni – ne fázzanak meg, ha ott kell a telet tölteniük. Nem kellett.

Dr. Vajna Mihály adománya

Nem tudjuk, Nagy Andor mindeközben hol tartózkodott, mint ahogy későbbi fogságba esése körülményei, időpontja, helye sem ismert (az Úz- és a Csobányos-völgyéből visszavonult magyar csapatok a Kászon-völgy, Bencze-patak, Csíkmenaság–Potyond szakaszt szeptember 11-ig tartották). Unokája emlékezetében annyi él, hogy

Félelme beigazolódott, mert a szovjetek őt is elfogták. Egészen Arhangelszkig vitték, az Északi–Dvina folyó partjáig, közel a fehér-tengeri torkolathoz. Innen székely bajtársainál valamivel korábban, 1947 végén hazaengedték (Boér Imre 1948 júliusában szabadult ötven társával egyetemben Kurszk mellől), mért vérhast diagnosztizáltak nála, hadd halljon meg otthon. De nem halt meg!

Vissza az Úz-völgyébe

1965-ben úgy érezte, tovább nem várhat, hiszen később már nem lesz ereje egy ilyen út megtételéhez. A csata helyszínére még manapság sem egyszerű eljutni, abban az időben még inkább alapos szervezést, előkészületet igényelt. Szükség volt egy megbízható szekeresre, aki soha senkinek sem fedi fel a titkot, és szükség volt a szerencsére is, hiszen húsz év alatt sokat változtak a terepviszonyok. És mindkettő megadatott!

Ezt a fogadalmát már betartotta, és ez a (fiú)unokája lett számára a legkedvesebb. Csak neki, még a saját gyerekeinek sem mesélt soha háborús emlékeiről, az Úz-völgyi ereklyéről. Egyedül neki mutatta meg a rejtekhelyét is: ott lapult pár évfolyamnyi bekötött Tolnai Világlapja és Magyar Futár társaságában.

Úgy érezte, ennyivel tartozik az akkori hősöknek, nagyapja emlékének.

A kürtöt nem sokkal később Dálnoki Lajos akkori megyei tanácsos, Réty korábbi polgármestere, a rétyi Kováts András Fúvószenekar oszlopos tagja „tesztelte”, és véleménye szerint „kitűnően szól”. Utána,

Jó lenne, ha ott még időnként fel-felharsanna a hangja, és hívó szavára az eddigieknél sokkal, de sokkal nagyobb tömegben gyűlnénk össze, ha baj van. Vagy ha csak emlékezni kell…