– Hogy érzi magát Sepsiszentgyörgyön?

– Nagyon jól, otthon érzem magam. Nagyon szeretem Erdélyt, itt sokkal nyugodtabbak az emberek. Van az a vicc is, hogy Bukarestben tíz perccel tovább áll a metró, hogy az erdélyiek is felszállhassanak. Szóval nagyon csendes, nyugodt itt az élet, nem is értem, hogy alakulhatnak ki viták egy ilyen helyen. A Facebookon például sokkal több a konfliktus, mint mondjuk a hétköznapi életben Erdélyben bárhol.

– Próbált románul kenyeret vásárolni Sepsiszentgyörgyön?

– Kenyeret nem vásároltam, mert diétázom jelenleg, de kívánom, hogy valaki visszautasítson, persze humorosan. Viszont itt az egyik közeli üzletben vásároltam hűsítőt és egyéb apróságokat, és képzelje: adtak! Ezek legendák, hogy a székelyeknél nem adnak kenyeret, ha románul kéred. Biztos, hogy volt erre is példa, de a gyakorlatban ez nem így van. A normalitás az, amit megtapasztaltam itt: az emberek beszélgetnek egymással, nem utasítják el a másik felet. Éppen ezért én a párbeszédben hiszek, és nem abban, hogy adnak-e vagy sem valakinek kenyeret.

– Igen, ezek városi legendák, de olykor mégis konfliktusokat generálnak. Ezt hogyan látja?

– Igen sajnos, mert van néhány ember, akinek ellenségre van szüksége ahhoz, hogy saját sikertelenségét meg tudja magyarázni önmagának és másoknak is. Néhány embernek gyűlöletre van szüksége, mert nincs lelke szeretni, erősebbnek érzik magukat a gyűlölet által, mint inkább szeretnének. Én pedig úgy gondolom, hogy ez a viselkedés gyengeségre utal, és nem erősségre. Azt is gondolom, hogy Románia sokkal gazdagabb, ha tiszteli a lakosait, az embereket, ez az ország nem egy üres nappali, ahová bemész és nézed a tévét. Románia egy lakott, népes ország. Ismeri a viccet, amit az ország déli részében élők mondanak: Románia szép ország, csak kár, hogy lakják. Ez nem igaz, sőt az a jó, hogy belakjuk az országot mindannyian. Az viszont nagy kár, hogy sokan elmentek, például a szászok kitelepedése nyomán is pusztaság és tönkrement helységek maradtak. Fontos a sokszínűség, mert a sokféleségünk ad új ötleteket, és nem hiszem, hogy egy ideológia mentén kellene továbbmennünk, hanem a közös értékek által.

– A kiállítás humorral közelíti meg a román–magyar viszonyt. Mit gondol, ezáltal könnyebben át lehet lépni a konflikutosokan?

– Én nem is hiszem, hogy vannak igazi konfliktusok az emberek között, azt hiszem, ezeket mesterségesen keltik. Amikor kitört a botrány a fejpántos kislány ügyében, a Facebook-oldalamon legalább ezer nacionalista jelent meg, és ugrott a nyakamnak, amiért én nem hittem ebben a mesében. Ezek nagy része brăilai, craiovai felháborodott hazafi volt, akik úgy aggódtak Erdélyért, hogy életükben nem jártak itt. Ugyanakkor úgy aggódnak ezek a magukat patriótának nevező emberek Erdélyért, hogy nem tudnak megfogalmazni egy helyes gondolatot sem. Szerintem ahhoz, hogy megértsük egymást, meg kell ismernünk egymást, jó lenne többet tudnunk egymásról, a különböző régiókban élőkről, de mindezt hiteles forrásból. A román hazafiasság olyan emberektől kellene eredjen, akik olvasták Petőfi Sándor verseit, mert nem lehetsz román hazafi úgy, hogy nem nem ismered a körülötted élők kultúráját. A mások kultúrája a mi örökségünk is, mert nem jó a szeparálás. Nem az a helyes, hogy mi és mások, hanem az, hogy együtt. Ha elkülönülünk, megnyomorítjuk magunkat, nem élhetünk csak magunkban.

– Hogy tetszett a HungaRomânisme kiállítás?

– Fantasztikus az ötlet, és nagyon tetszik. A Facebookon láttam, hogy lesz ez az esemény, aztán meg is hívtak, aminek nagyon örülök. Érdekes nagyon, hogy így fordítottak le kifejezéseket a románból magyarra, illetve fordítva. Nekem a kedvencem a pârţ de gâsculiţă, azaz a libapurc. Ez olyan kedves számomra, mintha Nichita Stănescu írta volna. A kiállítás mellett azok is érdekelnek, akik ezt kitalálták, azok az emberek, akik a projekt mögött állnak, mert valóban egyedülálló dologról van szó.