Geszti Péter titka: nagyon szerették a szülei

Az idei Szent György Napok meglepetésfellépője lesz a Gringo Sztár, Geszti Péter legújabb zenekara, a reklámszakember ezzel az együttessel tért vissza a zenei életbe. Mert – mint mondja – a zenélés az élete, a hivatása. Aki pedig rátalál erre önmagában, annak ez az útja, és nem térhet le róla. Geszti Péter a háromszékiek zarándokhelyéről, az Óriáspince-tetőről érkezett szerda este az interjúra, vidáman dalolva saját szerzeményét: „Egyszer élünk, egyszer nem! Hát jó napot, hello!”

Erdély romantikája magávalragadó

– Az Óriáspince-tetőről érkeztél éppen, ami a háromszékiek zarándokhelye lett, belátni a környező falvakat és városokat a dombról. Milyen érzéseket váltott ki belőled a hely?

– Elképesztő, varázslatos hely, ráadásul naplementekor voltam ott, és fújt a szél is, úgy éreztem magam, mint egy fantasy film romantikus pillanatának a közepén, és úgy néztem körül, mintha várnám, hogy honnan bújik elő a hegylakó. Nagyon-nagyon szép volt az, amilyen távlatai vannak a tájnak, hiszen Magyarországon ilyen nincs. Többször voltam Erdélyben, de most teljesen másképp ütött meg az a másság, amit itt tapasztaltam meg: van egy olyan romantikája a helynek, amit Magyarországon nem találsz meg, és rengeteg hófoltos rész van, miközben otthon Pesten, már süt a nap és virágzanak a fák.

– Milyen érzés számodra Erdélybe jönni mint előadóművész?

– Élő koncerten még sosem játszottam Erdélyben, de többször jártam erre, és nem tudom megindokolni, hogy miért nem játszottam itt. Talán van egy mentségem: az én zenekaraim viszonylag rövid életűek voltak, és nem jutott el odáig a történet, hogy a határon túl is fellépjünk. A közönséget nem ismerem, de akikkel eddig beszélgettem, azokkal sokkal mélyebben és értelmesebben tudtam belemerítkezni egy-egy témába, mint otthon.

Egy dolgom van az életben szakmailag: zenélni

– Hogyan és miért alakult meg a Gringo Sztár, és miben más ez a zenekar, mint az előző többi?

– Alapvetően abban más, hogy közben tíz-tizenöt évvel öregebb lettem, aztán bölcsebb is talán. Most egy olyan korszakot élünk a zenében Magyarországon, ahol azt éreztem, van helye egy ilyen mainstreem típusú popzenének, és hogy ráfér az emberekre az, hogy pozitív energiával, üzenettel készülnek dalok, amelyek megtöltik az emberek szívét, jókedvet hoznak, nem pedig no future hangulatú, underground keserűségbe fulladt dolog ez. És van valami, ami még nagyon fontos, ami összeköti a Gringo Sztárt az előző zenekarokkal: még mindig van bennem létvágy, azt szeretném elérni, hogy amikor az emberek hallgatják a zenénket, akkor vidámak legyenek, és fogadják el azt is, hogy az élet nem mindig hoz bennünket jó helyzetbe, de meg kell próbálni túlélni ezt úgy, hogy mosolygunk a világra, mert akkor fog ránk visszamosolyogni a világ is. A zene az etnó alapú, de vannak benne dzsessz- és latinos beütések, illetve rap is, a világ több pontjáról meríti a zenei ihletet, de közben a dalszövegei által egyszerű és érthető keretben adjuk elő. Miben tér el a többitől? A korszak, ami körülveszi, az nagyon más, egyszerre jellemzi ezt a zenét egy nagyon erős jókedv, egy önirónikus viszony a zenével és a világgal, illetve jellemzi az idő elmúlását tudomásul vevő ember tapasztalata is. Ez a kettősség megjelenik mind a balladákban, mind pedig a táncolható ritmusokban is.

– Miért érdemes ma Magyarországon zenélni, hiszen rengeteg előadó, zenekar van, akik több műfajban is teljesítenek?

– Zenélni csak akkor érdemes, ha ez egy szerelem. Nem azért zenélek, hogy megéljek, hanem azért élek, hogy zenéljek, ez a lényege az egésznek. Amúgy nem éri meg, azzal az energiával, amivel a Gringo Sztárt felépítettük, amivel megírtuk a sok dalt és menedzseljük a zenekart, azzal más szakmákban melyeket űzök százszoros pénzt lehet keresni. De itt nem ez a kérdés, számomra hanem az, hogy  miben érzem jól magam. Mindig azt szoktam megkérdezni magamtól, hogy Péter, az vagy-e aki lenni szeretnél? Ha nem az akarok lenni, akkor abbanagyom, amit csinálok, mert nem az a kérdés az élet milyen hosszú, hanem milyen széles. Az a kérdés, hogy széles sávon tudok-e élni és azt csinálom-e, ami igazán érdekel engem. Amikor egy jó pár évet eltöltöttem a zene nélkül, csináltam a Nemzeti Vágtát, az ARC kiállítást, és más hasonló rendezvényt, akkor egy idő után azt vettem észre, hogy olyan háttérember lettem, aki igen klassz dolgokat csinál, játéknak tekinti a munkát, de komolyan veszi a játékot, de mégis megelégeltem, hogy menedzserekkel, üzletemberekkel tárgyaljak. Egy idő után elég volt, visszavágytam a zenébe, a muzsikusok közé, kevesebb fontoskodással. A zene számomra addikció, ez egy olyan függés, ami egyrészt nagyon köti az embert, másrészt pedig olyan faktor az életemben, amit más szakma nem ad meg. Mindig a dalaimra voltam a legbüszkébb, hogy ezek a dalok megérintették az embereket és vittek valamit az életükbe. Nekem ez a dolgom az életben, zenélni és belopni valami pluszt az emberek életébe.

– Ehhez képest magyar történelem szakos tanárnak indultál.

– Igen, erre sokan nem szívesen emlékeznek vissza a magyar történelem szakon, de nem tudják letagadni, mert a diploma nálam van és ez egy igazi diploma, nincs benne helyesírási hiba sem.

Rá kell érezni a dolgokra, majd csinálni kell

– Mégis akkor miért a zenét választottad, illetve a reklámszakmát, színészetet és minden egyebet, ami nem függ össze a történelemmel? Kivéve talán a Nemzeti Vágtát.

– Amikor én 18 éves voltam és felvételizni akartam – sajnos elég régen történt, 1982-ben –, akkor még Kádár-rendszer volt, és azt gondoltam, szeretnék valamit a médiában csinálni, és abban biztos voltam, hogy valamilyen alapműveltséget szereznem kell. Jelentkeztem a bölcsészkar magyar–néprajz szakára, ahová nem vettek fel, annak ellenére, hogy megvolt a kellő pontszámom, de egyik szülőm sem volt elvtárs. Akkor láttam meg, hogy van magyar történelem tanárképző főiskola, és úgy gondoltam az is jó lesz. Ekkor éreztem meg először az élet irtóztató igazságtalanságát, de úgy gondoltam, nem várok, hanem elkezdek tanulni. A felvételit követően elkezdtem dolgozni a magyar rádióban és televízióban, de a főiskola azért volt jó, mert egész életemben a történelem és a szépirodalom érdekelt. Igazából ami mai napig is megszületik belőlem, azt ennek a szépirodalmi énemnek köszönhetem és színházi előadásoknak. Volt egy pillanat az életemben tizenhat évesen, amikor eldönthettem, hogy zenélni fogok vagy sportolni. A kettő együtt nem ment, így kezdetben a sportot választottam: elmentem karatézni, ahol két évvel később egy versenyen szemen rúgtak, aminek meg az lett a következménye, hogy kórházba kerültem és szemműtétek vártak rám. Végül inkább dalszövegíró lettem. Feküdtem a kórházban, és annyira unatkoztam, hogy elkezdtem dalszövegeket megfogalmazni az Első Emelet zenekarnak. Így visszataláltam a zenéhez anélkül, hogy megtanultam volna zenélni. Akkor megtanultam az életben, hogy ami ma jó, az holnap lehet rossz is, illetve fordítva, és ezért nem azt kell keresni, hogy kiszúrt-e veled az élet egy bizonyos fordulatán, hanem hogy ezt miként tudod úgy irányítani, hogy elvigyen valahová.

Nem kell soha nagyon megijedni, hanem meg kell érezni az erővonalat az életben, hogy mit akarnak tőled, és kicsit engedni kell, ahhoz, hogy toljanak. Néha úgy látom az életet, mint egy utca, ahol sétálsz és jönnek veled szembe emberek. És melletted is jönnek emberek. Te eldöntheted, hogy ki az, akivel kezet akarsz fogni, ki az kinek elfogadod a kezét, vagy ki az akinek nem és tovább mész. Lehet elmész életed nagy találkozása mellett, de lehet, hogy nem. Ezt meg kell érezni, és ha jól csinálod, jó időzítéssel, akkor lehetnek sikereid, melyekre később még több dolgot tudsz majd építeni.

– Tanítani nem akartál?

– Tanítani nem, bár kötelező óratartásra jártam. Ezek mindig botrányba fulladtak, ugyanis én már akkor a magyar televízióban vezettem rockstúdiót, és lement csütörtök este a rockmagazin: sziasztok, helló srácok ez a U2 legújabb fergeteges szerzeménye, csak nektek, csak ma éjjel – másnap reggel meg bementem és azt mondtam: na, Kovács, Robespierre? Tanár úr, hallottuk tegnap este, ne vicceskedjen itt. Szóval, ez nem fért össze sem a kinézetemmel, sem a kölyökgólyaként teljesített munkámmal a televízióban. Akkor megértettem, hogy tanárnak lenni olyan, mint orvosnak lenni. Hivatás, nem pedig egy szakma. Emellett rájöttem, hogy azon keresztül is, amit csinálok, át tudok adni embereknek dolgokat és kommunikációs alaphelyzetként hasonlít a katedrán állás ahhoz, amikor kiállsz a tévébe vagy színpadra és mondasz, csinálsz valamit, orientálod a közönséget. Vagy felfedezed a tehetségeket, és segíted őket a további útjukon.

A tehetséges zenészek megmaradnak a pályán

– Mi a véleményed a tehetségkutatókról, valóban meg lehet találni a kiemelkedő tehetségeket, énekhangokat? Már sok széria lefutott ezekből a versenykből, van még bennük potenciál?

– Nézd, a művészeti főiskolák is minden évben kiengednek egy-egy osztályt, vagy többet és sokan kihullanak a saját pályájukon csakúgy, mint ezeken a tehetségkutatókon feltűnő emberk közül is sokan. Én azt gondolom, ez a kérdés részben jogos csak, mert a válasz ott van a valóságban, az élet más területein is. Aki nagyon tehetséges, az megmarad, aki közepesen, az szenved egy kicsit a pályán, aki meg nem, az hamar elhagyja a pályát. Ez egy természetes kiválasztódás, az más kérdés, hogy a kereskedelmi tévék ott vannak a hétköznapjainkban, túlreprezentálják a valóságot, amit ők teremtenek meg. Ez jobban jelen van, mint egyebek, viszont ha azt nézem, hogy a menedzserek alig találnak ma olyan pop-rockzenekart, akit közönség elé ki lehet tenni, mert nem mennek el a koncertjeikre, akkor azt mondom, hogy igenis kellenek új sztárok, akik keresettek.

Viszont, ha megnézel egy Sziget vagy Félsziget fesztiválkínálatot, ott X-faktorost te nem látsz, ott azok a zenekarok nyomulnak, akik évekig nyomták, garázsban kísérletezték ki és dolgozták ki a dalaikat, és íve van a művészi pályájuknak. Senkit nem kell félteni az X-faktor őrülettől, de nekik nehezebb dolguk van, mint azoknak, akik belülről jövő szerzői ambíciókkal megáldott pályát kezdenek, mert az már az elejétől fogva önazonos, míg ebben a műsorban mások dalait kell énekelni. Az X-faktor egy valóságshow, egy zenei tehetségkutató köpenyét magára öltő valóságshow. Azért nézik az emberek, mert hónapokon át lehetővé teszi, hogy végigkövessék a nézők azt, amiről minden magyar népmese szól: igenis a legkisebb fiú nyeri el a királylány kezét, azaz a legkisebb faluból érkező, reménytelennek tűnő énekes dicsőül meg a műsor végén. Ez egy olyan dramaturgia, amit nem lehet megunni. Aki színpadon énekel, az nem tud hazudni. A személyisége azonnal megérthető, a karaktere totálisan benne van. Van akinél mindez hiányzik, és azonnal ki lehet szűrni.

– Felmerül a kérdés, hogy akkor mit keresnek ott?

– Jó kérdés, van ebben egy óriási ellentmondás: a nézők nagy tömegeit, egy ideig meg lehet vezetni, de a végén már nem. Sőt, az is lehet, hogy az ilyen emberek a győztesek, de közben nem biztos, hogy hosszú távon sikeresek maradnak.

A „golden boy” titka a szeretet

– Térjünk vissza Geszti Péterre, aki mindenben sikeres. A zenekaraid a csúcson maradtak abba, reklámszakemberként elismernek, arculattervezéseid világhírűek és még lehetne sorolni. Mi a titkod?

– Nincs nagy titkom, talán az, hogy megbarátkoztam azzal, hogy a változás az olyan dolog, amit nem lehet feltartóztatni, a változástól nem félni kell, hanem részt venni benne. Akkor tudod uralni és befolyásolni az életedet, ha megújulsz. A magyar kultúra sajnos azt mondja: ami újszerű az veszélyes és fél a változásokról. Pedig nem lehet a világot, az életet megúszni változás nélkül, hiszen úgyis bekövetkezik, ha nem akarod. Szerencsém, hogy a rendszerváltáskor 25 éves voltam, pont elég idős voltam ahhoz, hogy értékeljem az újfajta szabadságot, amit a demokrácia hozott. Óriási tér nyílt meg előttem, ahol szabadon lehetett játszani, azokkal a lehetőségekkel, amelyeket kaptam így belevetettem magam a tévézésbe, zenébe, reklámba, dalszövegírásba. Később rájöttem, hogy ezek nem különálló dobozok, hanem ugyanahhoz a játékhoz tartoznak és egymást erősítik a tapasztalataim. Voltak buktáim is, csak az újságírók rám kenik a „golden boy” imidzsét, ami nem így van. De akkor is mefelelő mennyiségű buktával szembesültem, melyek előrevittek.

– Mi az, ami nem sikerült Geszti Péternek?

– Volt tévéműsorom, ami megbukott, volt olyan reklámkampány, ami nem sikerült és van néhány dalom, amit rosszul írtam meg. Nem is lett sikeres. Nyilván ezekből lehet a legtöbbet tanulni és egy-egy tasli, ha jókor jön jót is tesz az embernek. Tudod mi a titkom? Nagyon szerettek a szüleim. Az a fajta szeretet és liberális nevelés – nem politikai szintű – amiben részesültem, azt eredményezte, hogy én úgy lettem kamasz, hogy nőtt egy olyan érzelmi burok rajtam, amitől úgy éreztem sebezhetetlen vagyok. Neki merek menni dolgoknak, mert mi van, ha nem sikerül? Anyámék szeretnek, a nővérem szeret, nem érhet olyan nagy baj. Továbbá volt egy adottságom, amivel megéreztem mi az, ami jól fog menni. Fontos, hogy az életben a megfelelő célokat válaszd ki, különben sikertelenségekkel nézel szembe.

Nem tud lovagolni, de Nemzeti Vágtát szervez

– Hogyan került az életedbe a Nemzeti Vágta? Zenélés, reklám, tévéműsor megfér egymás mellett, a lovaglás azonban teljesen más műfaj.

– Kommunikációval foglalkozom nagyon régóta, ennek a legérdekesebb része az, hogy roppant sok új reklámtechnika került elő, nagy rendezvények, szponzorációk. Az országot járva, rájöttem, hogy a fesztiválok nagy marketing események, brutális nagy események mialatt játszanak a zenekarok, a szponzorok nyomják be a pénzt. Azon gondolkodtam, hogy más, szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban sikert csinálnak a saját hagyományaikból: müncheni sörfesztivál, velencei karnevál, salzburgi Mozart-napok, riói karnevál – és feltettem a kérdést, mi van a magyaroknak, ami érdekes lehet a világnak. Rájöttem magyar történelem szakosként, hogy van két hagyományunk: eredetmonda és lovasnemzet vagyunk, valamint ötszázéves huszárhagyománnyal bírunk, de ez sehol nem jelenik meg. A mai gyerekek egy része azt hiszi, a huszár operett szereplő, meg kell mutatni nekik, hogy nem, ez a magyar hadtörténelem legszebb fejezete. Ugyanakkor nagyon hatott rám, a Palio, a sienai lovasverseny, ahol nyereg nélkül lovagolnak a város közepén, és a régió legnagyobb turisztikai attrakciója. Ezekre építve döntöttem el, hogy csinálok egy országimázs fesztivált, melybe a legősibb, legszebb hagyományainkat összefogjuk. Semmi mást nem tettem, csak új értelmezési keretbe raktam azt, ami azelőtt is létezett, nagyon vigyázva arra, hogy hiteles legyen minden. A Nemzeti Vágta versenyén lovagló lovasok, olyan ruhában lovagolnak, ami színében idézi az egykor Magyarországon állomásozó huszárezredek ruháit. Nem a designer mondta meg, hogy mi hogyan nézzen ki, hanem eljöttek a Hadtörténeti Intézet szakértői, viselettörténészek, hadtörténészek, akik komoly kutatómunkát végeztek. Mindenki elmebetegnek tartott, hogy a Hősök Terére tervezem a rendezvényt, életemben nem kaptam annyi támadást, mint emiatt. De a legszebb mégis az, hogy két évig mindenki gyűlölt érte: a hagyományőrzők, a politikusok minden oldalról, a lovasvilág, hiszen nem tudtam lovagolni, mégis lovasversenyt szerveztem a szent Hősök Terére. A harmadik évben viszont, minden sikeres lett, szerették az emberek, mindenki meg tudott mutatkozni, és közben a lovastársadalom is megértette, hogy ez a legnagyobb rendezvényük, ennél nagyobb nem lesz Magyarországon.

– Megtanultál azóta lovagolni?

– A szavakon. Nem és nem is szeretnék, ez nem az én sportom. De Gerendi Karcsi se tud gitározni, és mégis ő szervezi a Sziget Fesztivált.

– Melyek a további tervek, mi lesz a Gringo Sztár sorsa, abbahagyod a csúcson?

– Remélem eljut a csúcsra, de nem fogom megszüntetni. Úgy érzem, létjogosultsága van ennek a zenének. Megvan benne a szabadságom és egyszerűbb, kevesebbeknek fájó, mint más tevékenységem. A szerzői, előadói életem mögé visszahúzódva egy transzparens dolgot tudok csinálni és ez tökéletesen boldoggá tesz. Ugyanakkor olyan nagyszerű zenészekre találtam, akik nélkül nem szeretnék élni. A zene mellett egy új kommunikációs ügynökséget rakok össze, mert megtalálnak a megrendelések, és azokat is jól akarom csinálni. Hogy megfeleljek minden asszonyi elvárásnak, a legfontosabb, hogy a családommal ls gyerekeimmel legyek.

A Gringo Sztár erdélyi turnéjának egyik állomása Sepsiszentgyörgy, a 21. Szent György Napok meglepetésfellépői. A szervezők csütörtök reggel jelentették be: Geszti Péter és zenekara április 27-én 18 órakor lép a városnapok nagyszínpadára.