Az Olt jegén is átkeltek, hogy a magyar hazát szolgálhassák

A Barcaság egyik végváraként is felfogható, tájegységileg Erdővidékhez tartozó Apácán élő Simon Gergelyt és hitvesét, lánynevén Szebeni Mártát

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés meghozatalakor, a térképrajzolók felületessége folytán, no meg vélhetően azért is, mert a határvonalul kijelölt Olt-folyó túlsó partjára esik, Apáca a Román Királyság része maradt. A két legkisebb testvér, az akkor 31 éves Pál és a 29 éves Jenő azonban egy percig sem akart tovább idegen uralom alatt maradni, ezért

Nem akartak saját véreik ellen harcolni

Elsőként id. Simon Pál, azaz Margit nagyapja lépte át tilosban a határt, és Szima Csaba feltételezése szerint, amit az egyik régi fényképfelvételen látható sapkajelvényre alapoz, marosvásárhelyi kiképzését követően a magyar honvédelmi erők elitalakulatait alkotó határvadászok közé került.

Ez idő tájt Marosvásárhelyen a 23. határvadász-zászlóalj állomásozott, Erdővidéken az 59. székely határvadász portyázó osztály két portyázó százada felügyelte a határt. Valamivel később követhette őt öccse, Jenő, akit Csaba szerint aztán vélhetően az 1943-ban hadrendbe állított a 13-as határőr-zászlóaljhoz osztottak be.

Döntéshozatalukkor az is sokat nyomhatott a latba, hogy bátyjuk, András a ’30-as évek közepén letöltötte a kötelező katonai szolgálatot a román királyi hadseregben, és az ő tapasztalatai alapján tudták, mit várhat rájuk, ha netán őket is besorozzák. Azt pedig végképp el akarták kerülni, hogy a véreik ellen kelljen harcolniuk. (Már csak azért sem, mert egyik felmenőjük, bizonyos Szebeni Miklós már 1848-ban harmadmagával küldöttként képviselte Apácát az agyagfalvi nemzetgyűlésen!)

A két testvért András is követte az Olt innenső oldalára, de ő már családostól menekült, amikor újfent behívott kapott a román hadseregbe. Hosszas vesződés után jutott el Kolozsvárra, majd Csepelre, ahonnan

Azt is Csaba derítette ki, hogy a 211. számú láger, ahonnan az értesítés érkezett, valahol Arhangelszk környékén volt felállítva, légvonalban nagyjából 2500 kilométerre Apácától. De a román hatóságok csak hét évvel később továbbították a hírt testvérének! Jenő özvegye, Regina időközben visszament szülőfalujába, Csíkszentsimonba, és újból férjhez ment.

Megtorlás, kommunizmus

Pálról csak annyit tudunk, hogy a családi hagyatékban őrzött díszoklevél által is tanúsított kiképzését követően a bölöni vagy a miklósvári őrsön teljesített szolgálatot, ahol a szülőfaluban maradt fia havi rendszerességgel látogatta. „Arról soha nem beszélt nagymama, hogy a háború végén miként került vissza hozzá, illetve a fiához és nevelt lányához Apácára – meséli az unokája. – Így azt sem tudjuk, milyen meghurcoltatásban volt része a szökés miatt, de tettek utalásokat arra vonatkozólag, hogy nem úszták meg szárazon. Az első hat hónapban az időközben hazatért András bátyjával együtt naponta kellett jelentkeznie a helyi rendőrőrsön, munkát csak a brassói kőbányában kapott.”

A kommunista szövetkezesítésnek az utolsó percig ellenállt, mígnem 1963 novemberében, 54 éves korában végleg feladta a küzdelmet.

Nincs könnyű dolga, mert Apáca többször is leégett, egy alkalommal a templomával együtt, így írott források nemigen állnak rendelkezésre. Nagyapja kapcsán még Illésfalvi Péter hadtörténészhez is fordult adatokért, de az apró mozaikokat ő rakosgatta össze nagyszülők, szülők, rokonok visszaemlékezései, meg az igen gazdag családi fénykép-archívum alapján.

Időközben a Történelmi Vitézi Rend erdélyi állománya felvette tagjai sorába a nemzetvédelem szolgálatában kivívott érdemei elismeréseképpen. Azt mondja, a másik nagyszülői ág, a Kelemenek története is legalább annyira „filmbe illő”, mint a Simon fivéreké, de „arra egy külön napot kellene szánni.” Igyekszünk minél előbb megtalálni a módját!

„Apácának vége”

A beszélgetést követően egy rövid sétát tettünk az oromfalas házai révén jellegzetes barcasági faluképet kínáló Apácán, ám a látottak, hallottak, tapasztaltak igencsak lehangoltak.

Az iskolába járó magyar és román gyerekek száma alig éri el összesen a hatvanat, míg a romáké meghaladja a hatszázat. Pár évtizeddel ezelőtt az egyik polgármester több tucat családot telepített a faluba a választás megnyerése céljából, azóta megállíthatatlanul jönnek, gyarapodnak. Egymás után vásárolják fel az ingatlanokat, így például azt is, amelyikben régebb Bartalis János édesapja lakott (és amelyet sokan tévesen a költő szülőházának tartanak), de

„Az innen elkerült fiatalok ezért is nem akarnak visszaköltözni Apácára – jegyzik meg szomorúan Valadiék. – Mi is lemondtunk a lakás felújításáról, mert nincs értelme. Apácának vége.” Egyedül az evangélikus templom, valamint a mellette levő dombon elterülő, sajátos helyi mintákat őrző festett-faragott kopjafáiról méltán híres temető kapaszkodik makacsul a múltba. De vajon meddig?