A 24-es határvadászok utolsó parancsnoka nyomában

Szima Csaba katonaihagyomány-őrző, helytörténész keresett meg az ötlettel, hogy a Beszterce-Naszód megyei Nagysajón talán azonosítható Schuth Tibor százados, a m. kir. 24. határvadász-zászlóalj utolsó parancsnokának sírja, jó lenne felkeresni és koszorúval megjelölni. Az 1940 és 1944 között Kézdivásárhelyen állomásozó zászlóaljról már írtunk Mező Ferenc, valamint Laczkó László hősi halálának felelevenítésekor, felidézve, hogy Görgényüvegcsűr környékén szenvedte el a legnagyobb veszteségét. Valahol itt,

Egy pénteki napon nyakunkba vettük az oda-vissza közel félezer kilométeresnek ígérkező utat. Velünk tartott a legutóbbi kötetében ugyancsak a székely határőrök második világháborús helyállásának emléket állító Préda Barna néprajzkutató, a zalánpataki falumúzeum alapítója is, Csaba elválaszthatatlan társa a jeles megemlékezésekkor.

Amit biztosan tudtunk Schuth Tiborról

Útközben rendszereztük a rendelkezésünkre álló adatokat, amelyekből annyi tűnik biztosnak, hogy a Rajna-vidéki felmenőkkel büszkélkedő, de már a vörös borairól híres Villányban született Schuth Tibor 1940. május 1-jétől főhadnagyi, 1942. április 1-jétől századosi rangban szolgált, és

A kézdivásárhelyi születésű, 1967-ben Dombóváron elhunyt Földi István író így emlékezett meg róla és társairól a Századelő az udvartereken című, nagy jelentőségű szociográfiai munkájában:

Aknagránát repesze találta el

Halála körülményeit a visszaemlékezések alapján nehéz pontosan rekonstruálni, mert azok részben ellentmondásosak, meg aztán szigorúan szakmai szemmel nézve nem is tekinthetők teljesen hiteles forrásnak. A zászlóalj kötelékéhez tartozó, baróti születésű Kakucs Károly Lajos közel három évtizeddel ezelőtt úgy mesélte Demeter László baróti történésznek, hogy

„A hordágyon, ahogy vittük egyszer csak fel akart ülni. Mondom neki, hogy türelem, százados úr, mert mindjárt a kórházhoz érünk. Már látszott Marosvécs. De ő csak elereszkedett, és ott helyben meghalt.” Pedig „fel is volt terjesztve vitézségi éremre, mert még kétszer be voltunk kerítve, de éjjel úgy kijöttünk, hogy nem kaptunk támadást.”

Szőke László százados, kórházparancsnok utasítására a holttestét az éj leple alatt átvitték Nagysajóra, ahol a „temetőben tisztességesen, koporsóba téve, tábori pap temette el a százados urat. Kis keresztet is állítottunk neki, rátettük a törzsszámát.” Elmondása szerint Kakucs, aki a legényeként szolgált, megpróbálta a holmiját eljuttatni Villányba a szüleihez, de addigra már a szerbek bevonultak Baranyába, másrészt meg ő maga is fogságba esett Szatmáron, majd csak 1948 augusztusában engedték haza.

A Iochom István újságírónak másfél évtizede nyilatkozó, kézdiszentléleki Mátyus Gyula emlékei szerint,

A 24-esek történetét feldolgozó Illésfalvi Péter történész-muzeológusnál annyit találtunk, hogy zászlóalj-parancsnokká történő kinevezése előtt „ez a kemény, kérlelhetetlen, de igazságos honvédtiszt szinte az alakulat létrejötte óta a géppuskás század parancsnoka volt.” Miután az alakulat elveszítette legénységének mintegy 60, tisztikarának pedig több mint 70 százalékát, „Szászrégen térségéből egyfelől Tekén át vonultak vissza Bethlen, majd tovább Dés felé, valamint Monorfalva, Nagysajó felé, mindig állandó harcban. Ekkor esett el Schuth százados aknagránát repeszétől találva...”

Számos hadikitüntetés tulajdonosa

Nagy József gyergyóremetei történész kutatásai alapján tudjuk, hogy a már említett, debreceni Pusztai István százados is Alsóidecsnél esett el szeptember 29-én. „Schuth Tibor százados, a 24. határvadász-zászlóalj megbízott parancsnoka szintén megsebesült, Nagysajón hunyt el az elsősegélyhelyen… Ugyanide van eltemetve a szintén sebesülésébe belehalt Kun Péter hadapródőrmester, a sepsiszentgyörgyi Fadgyas Gyula szakaszvezető, az egri Tóth Sándor honvéd, a barátosi Márton Lajos honvéd, a kőrösladányi Mészár Endre is (mind 24. határvadász-zászlóaljbeliek).”

Kun, Fadgyas, Márton és Mészár kartotékát megtaláltam a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisír-nyilvántartójában, sőt eszerint ugyancsak Nagysajón van eltemetve például a nagybaconi Benedek Sándor (19 évesen halt hősi halált), a kovásznai Kiss Lajos (23) vagy a marosvásárhelyi Márton Jenő (19) is, hogy csak a székelyföldieket említsük, de Schuth Tibor adatai innen hiányoznak. Ennek okára e-mail-ben kérdeztem rá, mindmáig nem kaptam választ a hadisír-nyilvántartótól…

A családja által a Dunántúl 1944. nov. 8-i számában közzétett gyászjelentőből csak annyi derül ki, hogy

Keresgélés a temetőben

A fentiek alapján tehát nem teljesen tájékozatlanul érkeztünk meg Nagysajóra, ebbe az elszórványosodó – és ebből adódóan külön írás témájául kínálkozó – faluba, ahol előzetes telefonos egyeztetést követően az öt éve itt szolgáló Májai-Varga Zoltán parókus lelkipásztor fogadott bennünket. A századosról addig nem hallott, de arról sem, hogy egyáltalán magyar katonák lennének a faluban eltemetve. A híveitől is érdeklődött, de egyedül Décsei János helyettes gondok emlékszik arra, hogy

Mielőtt a helyszínre indultunk volna, a református templomban lévő, az első és második világháború nagysajói áldozatainak emléket állító márványtábla előtt azon morfondíroztunk, vajon miért csak hét név szerepel rajta. A templom előtt is áll egy faragott kopja, felirat nélkül. A tiszteletes úgy tudta, az alatta nyugvó, a híveit 41 éven át szolgáló id. Tőkés József lelkész (1847–1916), Tőkés László püspök nagyapja iránti tisztelet jele, ám a Besztercei Híradó 2000. okt. 1-jei számából kiderül, „az 1848–1849-es szabadságharc, a környéken harcoló, itt eltemetett székely ezred halottai, valamint a második világháború alatt Nagysajón működő tábori kórház halottai emlékére” tervezték. Csorvási Ferenc faragómester munkája „megyénkből elszármazott lelkes magyar emberek jóvoltából” készült el, például „Szász István és Lázár István csíkszeredai vállalkozók is egy-egy millió lejjel járultak hozzá”.

A tudósítás egyben a benti emléktábla hiányosságára is magyarázattal szolgál: a kopjafaállítás kezdeményezői a magyarországi Hadtörténeti Intézet és Múzeum központi irattárának igazgatójától, dr. Bús János alezredestől azt a választ kapták, miszerint

Huszonöt év távlatában nehéz lenne kinyomozni, hogy a névlista megérkezett-e. A hadisír-nyilvántartóban, Nagysajóra mint temetési helyre rákeresve 12 hősi halott nevét találjuk. Az ott születettek között ketten szerepelnek: Mikó Pállal aknaszilánk végzett a keleti hadszíntéren 1944 szeptemberében, 35 éves korában, Szaniszló Imre 44 évesen, 1945 márciusában hunyt el Szegeden tifuszban. Egyikük neve sincs az emléktáblán.

Koszorú az emléktáblán

Décsei János aznap épp a méheivel foglalatoskodott, nem állt módjában velünk tartani a temetőbe, telefonos eligazítása alapján igyekeztünk azonosítani az általa megjelölt helyet. A református temetőnek az a része, akárcsak a belőle kiszakított, szögesdróttal bekerített zsidó parcella teljes elhagyatottságban őrzi a múltat. Mintha évtizedek óta nem járt volna ember errefelé.

Egy párat sikerült kiemelnünk a földből, de hamar rájöttünk, az egészet amúgy sem tudnánk feltérképezni, ahhoz napokra lenne szükség. Azzal a gondolattal, hogy talán ősszel, amikor valamelyest tisztul a terep, újra próbálkozunk, kissé csalódottan mentünk vissza a templomba. Útközben még a 83. életévét taposó Nagy Pali bácsihoz is betértünk, akinek édesapja annak idején leventekatonákat képezett ki Nagysajón, de nem lettünk sokkal okosabbak, Schuth Tibort illetően ő sem tudott semmilyen adattal segíteni.

A koszorút nem hoztuk haza, úgy éreztük, méltó helyen lesz a templom emléktábláján. A fennkölt pillanathoz Csaba természetesen magára öltötte a 24-esek egyenruháját, ennyit megérdemelnek a hazájukért életüket adó honvédek. És azt is, hogy

Vasárnap, az istentisztelet után Májai tiszteletes arról tájékoztatott: hívei nagy meglepetéssel és örömmel nyugtázták az újszerű látványt, volt, akit meg is könnyeztetett…