A főkonzul hazatér

– Azon kevés erdélyi magyar közé tartozik, aki diplomataként tért vissza Erdélybe. Mit jelentett az elmúlt hat év?

– Kihívást, tenni akarást, szolgálatot, kitartást, rengeteg utazást, jóra való törekvést. Nem tudnám egyetlen mondatba sűríteni. Hihetetlenül sok megható pillanatot élhettünk meg a munkatársaimmal együtt a könnyített honosítási eljárásnak köszönhetően, de a teljes Székelyföldet újra és újra bejárni, a legkülönfélébb emberekkel találkozni, és a kisközösségeink bajait megismerni, azokra valamilyen választ találni, mind olyan élmények voltak, amelyek engem is formáltak.

– Milyen tervekkel érkezett? Mit sikerült ezekből megvalósítani?

– Amikor Csíkszeredába érkeztem, tudtam, hogy a legnagyobb kihívás számomra, illetve a Csíkszeredai Főkonzulátus munkaközössége számára az lesz, hogy helytálljunk abban a rohamban, ami a magyar állampolgárság megszerzése miatt megindult. Ez bizony az első évben embert próbáló feladat volt, de úgy hiszem, így hat év távlatából talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, kifejezetten jól vizsgáztunk, a magyar közigazgatás jelesre vizsgázott. Azt gondoltam akkor is, most is, hogy a főkonzulnak nemcsak az irodában van dolga, hanem az emberek, a székelyföldiek között. Végtére is a főkonzulátusnak az a rendeltetése, hogy közelebb hozza a magyar államot a székelyföldi magyarokhoz, s immár sok-sok állampolgárához. Így tudtunk kapcsolatépítő és nemzetpolitikai feladatokat ellátni oktatási, kulturális, gazdasági, sport, szociális és egyéb területeken.

– Mire a legbüszkébb az itt elért eredményekből?

– Az, hogy abszolút számokban mi honosítottuk a legtöbb új állampolgárt, ami székelyföldi főkonzulátus lévén, nem meglepő. De az, hogy tartani tudtuk a feszített munkatempót, amivel az első két évben dolgozni kellett, hogy a munkatársaim lélekkel és odaadással tudták végezni a feladataikat akkor is, amikor már holtfáradtak voltak – azt hiszem ez a főkonzulátus csapatának igazi sikere. Úgy vélem, hogy a csíkszeredai képviseletnek a tekintélye is megnőtt, a székelyföldi közösségi élet szerves része lettünk, és bekerültünk a hétköznapi emberek tudatába. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még csak vágy volt az, ami ma a lehető legtermészetesebb dolog: Csíkszeredában van Magyarországnak képviselete, és minden magyar ember számíthat ránk Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig.

– S ennek fényében van-e realitása annak, hogy valaha Marosvásárhelyen konzuli iroda nyíljon?

– Ez nem a magyar kormányon múlik, ugyanis a magyar kormánynak továbbra is ez a szándéka. Meggyőződésem, hogy az iroda igen fontos lenne a Marosvásárhely környéki magyarságnak, de az itt élő románok is előnyét élveznék.

– Van-e valami miatt keserű szájíze?

– Nincs, a magyarság elleni támadások voltak kellemetlen emlékek, ha bántották szimbólumainkat, a székely szimbólumokat, az mindig rosszul érintett, értetlenséggel fogadom a katolikus iskola körül kialakult helyzetet, mert egyrészt méltatlannak tartom a támadást, másrészt, ha az érintett hivatalok valóban meg szeretnék oldani a kérdést, akkor nem tudom elképzelni, hogy nem lehet törvényes megoldást találni.

– Mit gondol arról az utóbbi száz évben az erdélyi elitet, közéleti szerepvállalókat ért gyakori bírálatról, hogy helyzetteremtő politizálás helyett inkább a helyzetkövető politizálást, magatartást választották?

– Úgy gondolom, kisebbségként – már csak az erőviszonyokra való tekintettel is – ritkán kerül egy közösség olyan helyzetbe, hogy ő diktálja a tempót. Ugyanakkor az elmúlt száz évre visszatekintve többször is volt olyan alkalom az erdélyi magyarság esetében, amikor meg tudta fordítani az 1920 óta folyamatosan romló helyzetet. A külső körülmények befolyásolhatják a román belpolitikai helyzetet, mint ahogy Magyarország nemzetközi lehetőségei, illetve a világban zajló folyamatok is eredményeztek már számunkra kedvező lehetőségeket. Ha egy közösség jól szervezett, kitartóan és következetesen érvényesíteni kívánja érdekeit, és a vezetés felismeri a kedvező pillanatokat, akkor lehetségessé válik, hogy a magyar ügyek jó irányba forduljanak.

– Ha jól értem tehát, akkor közösségi kohézió nélkül nem beszélhetünk érdekérvényesítésről?

– Bármennyire elkoptatottnak tűnik, nem szégyen újra és újra elmondani: összefogásra van szükség magyar és magyar között. Erős Magyarországra, erős határon túli magyar közösségekre van szükségünk. Nincs erős Magyarország erős határon túli magyar közösségek nélkül, és nem lehetnek erősek a határon túli magyarok erős Magyarország nélkül sem. Ma ez Erdélyben azt is jelenti, hogy újra és újra ki kell állni a szimbólumaink, értékeink és jogaink mellett. Nem külön-külön, hanem az összhangot keresve, egymás kezét megfogva. Csak összefogással, egységben képzelhető el a jövő. Nemrég Sepsiszentgyörgyön, a székely zászló elleni hadjárat során a városvezetés felkereste a történelmi magyar egyházakat, és közösen minden felekezet temploma elé kitették a székely zászlót. Ez is azt mutatja, hogy összefogással igenis lehetséges. Összefogással a szentgyörgyiek úgy érezhették, hogy győztek. Erre az összefogásra lenne szükség minden településen. Ha egységesen lépnek fel az önkormányzatok, az egyházak, a politika és a civil szféra, akkor van esély. Ha egyenként harcolja meg csatáját egy-egy elöljárónk, akkor el fogjuk veszíteni a küzdelmet.

– Ugyanakkor nemcsak a szervezetek, intézmények, hanem az egyes emberek is sokat tehetnek a közösségi jogok érvényesítéséért.

– Igen. Hadd mondjak erre egy konkrét esetet: egyik este hazafelé mentem, és egy bankfiók előtt villogott az automata, mert a gép meghibásodott. Közelebb lépve azt láttam, hogy a román mellett németül, angolul és franciául is írta, hogy a gép nem működik. Megvártam, amíg két alkalommal is végigfutnak a nyelvek, de hiába vártam, hogy magyarul is tájékoztasson. Azon tűnődtem, vajon egy olyan városban, ahol a bankautomatát használó ügyfelek nagy része magyar, miért nem tájékoztat a gép magyarul is. Ez csupán technikai kérdés a bank részéről, hiszen több nyelvet is be lehet állítani, ahogy ezt például az én általam választott bank tette. Ugyanakkor az ügyfél részéről ez tudatossági kérdés. Miért fogadjuk el azt, hogy ez így legyen? Ez nem hatalmi kérdés, ez nem kiszolgáltatottság. Egyszerűen tegyük szóvá, írjuk meg, vagy döntsünk olyan bank, bolt, áru vagy szolgáltatás mellett, amely az anyanyelvünket is tiszteletben tartja. Vagyis megtisztel bennünket, a kölcsönös tisztelet alapján. Ez a mi döntésünk, és ez az igazán autonóm döntés.

– Közéleti emberként, ötgyermekes családapaként mi a véleménye arról a jelenségről, hogy a fiatal nemzedékek közönyössé váltak a közélet, a közügyek iránt?

– Szerintem nagy felelősség hárul a vezető értelmiségre. Erre a vezető értelmiségi rétegre és a médiára vár a feladat, hogy tudatosítsa a fiatalokban: nekik is szerepük van a nemzet sorsának alakításában, részt kell venniük a közösség dolgaiban, ki kell állniuk a nemzeti ügy mellett is. Másrészt nem tartom jónak azt az irányt, hogy a közéleti megnyilvánulásokban sokszor találkozhatunk nyegle hozzáállással, fontosnak beállított, ámde valójában a közösség szempontjából jelentéktelen ügyek boncolgatásával, hiszen ha sosem nevezzük néven a dolgokat, a valódi problémákat, akkor az üzenet sem jut el a fiainkhoz, lányainkhoz.

– Visszatér Budapestre, ám hogyan tovább? Milyen érzésekkel költözik ismét az anyaországba?

– Ha arra kíváncsi, hogy szívemhez nőtt-e Csíkszereda, akkor azt mondom: nemcsak Csíkszereda, hanem Alcsík és Felcsík, a Kászonok, a Gyergyói-medence, Erdővidék vagy a Nyárádmente és természetesen szülővárosom, Marosvásárhely egyaránt hiányozni fog. De azt is megvallom, hogy olykor Budapest is hiányzott már, a maga nyüzsgésével, különösen pedig az újpesti otthon. Marosvásárhely után Budapest lett a másik otthonom, ott indultam el az életben, és szerepe volt abban is, hogy az elmúlt hat évben főkonzul lehettem idehaza. Ilyen értelemben én itthonról hazamegyek Budapestre, és valahányszor visszajövök, otthonról jövök majd haza.

– Mit fog csinálni a marosvásárhelyi Zsigmond Barna a következőkben, és hol lesz a helye Marosvásárhelynek az ő életében?

– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a közéletben maradok. Ami pedig Marosvásárhelyt illeti, nem csak fontos barátok, de a családom egy része is itt él, ezért mindig ott hordozom majd a szívemben. Nem is lehet ez másként azzal a várossal, amelyik felnevelt.