Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe

A Szent Ágoston-plébániatemplomban délelőtt 10.30-tól és este 7 órától tartanak ünnepi szentmisét

A katolikus templomokban ezen a napon gyertyát szentelnek, amely jelképezi az asszonyi termékenységet és a megújuló élet ki nem oltható lángjait. Régen minden katolikus házban volt szentelt gyertya, aminek nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, a bölcsőtől a koporsóig. Gyakran vihar idején gyújtották meg, védelmező céllal.

Csíkszeredában a Szent Ágoston római katolikus plébániatemplomban február 2-án, szerdán délelőtt 10.30-tól és este 7 órától tartanak ünnepi szentmisét. Kérik a híveket, hogy vigyenek magukkal gyertyát a szentmisére. A Szent Kereszt-főplébánián reggel fél 7-től, 7 órától és 8 órától tartanak szentmisét, a Millenniumi-templomban 11 órától és 18 órától lesz lehetőség a gyertyaszentelésre. A csíksomlyói kegytemplomban reggel 8 órától, 10.30-tól és 18 órától tartanak szentmisét.

Néphagyomány gyertyaszentelő napján

A gyertyaszentelő napjához fűződik a legszélesebb körben elterjedt időjóslás: e napon a téli álmából felébredő medve kijön a barlangjából, ha napos időt talál, s meglátja a saját árnyékát, akkor visszabújik, mert még hosszú lesz a tél. Tehát, ha ebben az időszakban felmelegedés, napos idő van, a tél még hosszúnak ígérkezik.

Jókai Mór Az új földesúr című regényében így ír: „Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett. Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”