Viktó néni, aki mindenhez (is) ért

„A veranda ilyenkor hideg, úgy jő bé a hideg, mintha küldenék, a konyhában inkább nem gyújtok villanyt, mert az áram többe kerül, mint a kézimunka, így mostanság nem nagyon haladok” – mondja, hogy éppen miért nem igazítja, hurkolja körbe-kereken a fonalakat lábtörlővé.

Bennebb lépek házába, és kicsit az életébe is, mert mesélni kezd. „Kilencvenegyet töltöttem, s visszajött a látásom. Ugye, régen volt 1925, amikor születtem. Tizenhárman születtünk, hatan megmaradtunk, három évesen már félárva voltam” – kezdi a történetét. Aztán Pesten szolgált leánykaként két és fél évig, és a pontos lakcímet is mondja, akárcsak asszonya, ura nevét. Felcsillan a szeme Viktó néninek, amikor arról szól, milyen is volt az, amikor gyergyói szolgálókul székely ruhát öltöttek és három éneket elénekeltek egy ünnepélyen. Szürke ruhás nővérek tanították az éneket, és vigyáztak az erdélyi leánykákra, hogy ne kallódjanak el. Azon a bizonyos ünnepélyen a bazilikánál gyülekeztek, a Hősök terén koszorúztak, és a Nemzeti Színházban énekelték az énekeket. A csíkiak is felléptek fonóval. „Elindultam szép hazámból… énekeltük, szépen ék alakba felsorakozva” – emlékszik vissza. És Viktó néni mindhárom ének szövegét kapásból el is mondta.

Gyenge világ volt

18 évesen férjhez ment. Született egy fiuk, de a férje a háborúból nem jött haza. „Az első uram, amíg a fogságban volt, semmink sem volt a fiammal, egészen nyolc esztendős koráig. Segítettünk mindenkinek, hogy kapjunk egy tányér levest. Gyenge világ volt, mert háború volt” – eleveníti fel a nehéz időszakot.

1952-ben ismét férjhez ment, mert az első férje a fogság után Magyarországon maradt. „Sok mindent ígértek neki, de nem adtak, ő ott s én itt maradtam úgy, mint az ujjam. Nekem a gyermeket hagyta a hasamba. Úton futó koldusok voltunk, nem szégyellem. Koldulni nem mehettünk, s lopni sem.” Az ínséges időkből elevenen él emlékezetébe, hogy a gyufaszálat kettéhasították, hogy tudjanak tüzet rakni, s hogy egy merő só kincset ért.

Festés a vásznon, a falakon

Előbb varrott képek készítésével kezdte, majd eszébe jutott, hogy megpróbálná ecsettel is. Érzéke volt hozzá, s bátorsága sem csekély. De ecset nem volt, így titokban eladott két véka törökbúzát, az árát Magyarországra küldte, hogy ecsetet hozzanak érte. De 1956-ban a küldönc ottmaradt, s csak következő évben jött vissza, igaz, hozta az ecseteket is. Azokkal készült 1957-ben az a festett kép ami mai napig díszíti a falat.

„Nem tanultam sehol, festettem, ahogy gondoltam. De én 1957-ben úgy beléjöttem a festésbe, hogy azóta festek. Amikor elkezdek festeni, semmi nem érdekel, csak az” – fogalmazza meg, hogy mennyire szeret a vászon előtt dolgozni. Megtudtuk: kelendők voltak régen a képei. Maroshévízen munkáiból rengeteget megvásároltak. Becslése szerint legkevesebb száz darabot megvettek a Jézus az olajfák hegyén címűből. Szekérrel felvitette magát az állomásig, vonatra ült, és szállította a képeket a megrendelőkhöz, akik várták a vonatnál. „Most nem kell senkinek” – állapította meg. A képek festésével párhuzamosan szobafestést is vállalt.

„Irkalapra jegyeztem fel, mikor, hova kell menjek, annyifelé hívtak” – mondta. Mintát festett falra, aztán rolnizott, és gyakran hívták csíkot húzni. Tavaly otthonában még ő csíkozta a falakat. Egy időben alább kellett hagynia a szobafestéssel, mert a lengyárnál kötött ki. „Lévén, hogy a férjem jelentkezett a lengyárnál, követtem, mert jobb volt így, fiatalabb voltam nála, féltett, mert késő estig festettem a szobákat.” Bár a szobafestés jobban hozott a konyhára, így döntött.

Kötélverés, amire már nincs igény

Huszonkét évig a lengyárnál dolgozott, mint kötélverő. Miután három hónapig keresték, hogy ki is tud kötelet verni, rátaláltak, a lengyári vezetőség örömére. Aztán Csomafalván is ugyanazzal foglalkozott. Szabadidejében pedig szobafestést is vállalt. Az édesanyja kötélverő volt, négyen édestestvérek Viktó néniék, és még két féltestvérrel nőttek fel egy családban. Egyedül Viktó néni tanulta meg a kötélverést, aminek hasznát is vette. „Gyergyóba még a lengyár vezérigazgatójának is jártam szobafesteni. A zsebembe örökké zeregtek a lejik, vagy ebből vagy abból megkerestem. Álmomban még most is kötelet verek, de bent a házban, mert kint fázik a kéz, s kesztyűvel nem lehet kötelet siríteni”. Már nem kell kötél, lánc van a szekereken, s az alkalmatosság sincs meg. De amint mondta, ha lenne szerelék, szívesen megmutatná másnak is, hogyan sodródnak a szálak kötéllé. Nem válogatott, a festést, meszelést, kötélverést egyformán szerette, akárcsak az írásos varrást vagy a horgolást – mondta a rendszerváltás előtt özvegyen maradt Viktó néni, aki két kezével kereste a kenyerét, úgy, hogy elképzeléseit vászonra vitte, kivarrta, vagy lenszálakból szépen összesirítette.

Pörgeti az orsót

A szobába is beinvitál, képek sokasága, írásosok mindenütt. Tavaly számolta össze, 96 kép volt még a szobában, legutóbb Csíkszeredába vittek belőlük, azok, akik helyben, saját udvarán eskették fel a magyar állampolgárság megszerzéséhez. Lent képek sorjáznak, de a mennyezet is ki van pingálva, nem is akárhogyan, a sarkakban, a csillár körül apró színes minták díszítik. Ha nyár lenne, most is festenék – mondja a két unoka nagymamája, öt dédunoka dédanyja. Úgy tűnik, fog is festeni, de addig is éjjel álmában kötelet ver, nappal pedig néha előveszi a lent, a fonnivalóját, és pörgeti az orsót. Amint mondja, aztán a guzsalyt, a mattolát is odaadja azoknak, akik kérték, akárcsak a többi régi tárgyat.

„Vajon, milyen álmot láttam, hogy maga ma idejött?” – kérdi, mikor szedelőzködök. Kikísért, a „műtermen” át: „Húsvétkor is itt fogok festeni, már a fejembe van: tájkép lesz, rajta ház, út” – mondta, mikor elköszöntünk.