Százötvenen a Kabdebó-családtalálkozón

Antal és Mária 1857-ben kötött házasságot. Az ő gyermekeik gyermekei jöttek családjukkal, hogy a családtagok egymással megismerkedjenek. Még Kanadából is érkezett család e találkozóra, de jöttek Magyarország számos településéről és Erdély különböző helyeiről is. Jelenlétükkel válaszoltak a hívásra. Ennek előzményére a Remetén élő Kabdebó József így emlékszik: „A Magyarországon élő Kabdebó Ferenc két évvel ezelőtti hazalátogatásakor, amikor felkereste a remetei rokonságot, kezdte pedzegetni, hogy sort kellene keríteni Kabdebó-találkozóra. Megbeszéltük, elhatároztuk, azóta szerveztük, rengeteget kutattunk, szakemberektől is segítséget kértünk...” Erre az alkalomra látott napvilágot egy kiadvány is Kabdebó Genealógia 2015 címmel.

Nem p, hanem b és hosszú ó – így kell írni Kabdebóék nevét. De a családtagok is bevallják, sokféle formával találkoztak már. „A családfa összeállításánál is láthattuk az eltéréseket. Olyant is láttam, hogy egy rokonunk keresztlevelébe másként van írva, mint az anyakönyvi hivatalban. Pedig a kettő között csak egy óra telt el” – tájékoztat Ferenc, a találkozó társszervezője.

Megtudtuk azt is Ferenctől, hogy alakult ki a név: „Amikor az 1600-as évek elején I. Apafi Mihály behívta Moldvából a korábban oda menekült örményeket, akkor véglegesedett az a forma, amelyet az eredeti nevek helyett az új hazában letelepedésükkor vettek fel. Kereskedők, iparosok lévén vagy a cégérről, vagy a szakmáról nevezték el őket. A Kabdebók szarvasmarhával foglalkoztak, hentes-mészáros mesterséggel, cégérük pedig egy ökörfő volt. Innen a cap de bou”. József tömören így összegez: „Nagyapám szavaival élve a Kabdebók egyek, egy a vérvonal, csak több ága van.”

A találkozó a remetei művelődési házban ünnepélyes megnyitóval és műsorsorozattal, Pál Emese és Laczkó-Szentmiklósi Endre ismeretterjesztő előadásával, illetve polgármesteri köszöntővel vette kezdetét. A településvezető elmondta, kétségtelen, hogy az örménység nagyban hozzájárult Remete fejlődéséhez, alakulásához, ők mozdították el a községet a polgárosodás felé. A Wass Albert-vers apropóján kifejtette, nem feltétlenül az a kő dolga, hogy maradjon. Kell olyan is, aki meglátja a kőben a lehetőséget, építsen belőle házat, vagy egyáltalán valami olyan hasznosat hozzon létre belőle, ami jól szolgálja az ő családját vagy éppen az ő közösségét.

A kultúrházból a templomba vonultak a Kabdebók, ahol Gál Hunor, a gyergyószentmiklósi örmény katolikus közösség plébánosa így fogalmazott: „Visszatértünk a gyökereket keresni oda, ahol elődeink térdig sárban, derékig gondban, de fejtetőig hitben jártak, magyarként, díszmagyarként!”
Ezen elődök sírját koszorúzták meg az egybegyűltek később a temetőben, onnan pedig egy ditrói vendéglátóba mentek koccintani, ünnepelni, egymással szót váltani.

A marosvásárhelyi Novák József örmény nemesi címerek kiállítása díszítette a Kabdebó-bankett helyszínét, az Erdős panzió termét. Amint a címerek reprodukcióinak készítője hangsúlyozta, ő képzőművész, dizájner, nem heraldikus. Ennek ellenére nagyon vigyázott a szín- és formahűségre, amikor az örmény nemesek címereit megfestette, rengeteget olvasott is.