Remetén élő hagyomány

Harmadik esztendeje szervezik meg a tábort Remetén, ahol a népzene és néptánc a főszereplő, a cél pedig változatlan: megismertetni a gyerekekkel a nagyszülők által ismert dalokat, tánclépéseket, és ha a medence fiataljai magukénak érzik, megmutatni azt a nagyvilágnak. Augusztus 4-9. között 101 gyermek és számos oktató közös munkája révén, a remetei önkormányzat támogatása által olyan eredmény kerekedett ki, amitől a gálaműsoron részt vevő közönség alig bírta abbahagyni a tapsot.
A hangsúlyt három pillérre helyezték a szervezők: újra megtanulni az elfelejtett gyergyói dalokat, feleleveníteni a gyergyói tánclépéseket, és hozzá szépen muzsikálni.

A népdalokhoz kapaszkodót jelentett Sándor Csaba gyűjtése. Huszonöt ének egy kis kötetbe, a Daloskönyvbe foglaltatott erre az alkalomra, hogy a gyerekek eszébe juttassa: Székelyföldön halászlegény vagyok én, a gyergyai szép ragyogós csillagot, vagy éppen a kocsmárosné zöld alsó szoknyáját. Erőssné Sándor Judit énektanárként teremtett olyan kedvet, hogy a népdalvetélkedőre is sokan benevezzenek.

A hangszeres oktatásból furulyát és hegedűt lehetett választani. Hogy miért fontos muzsikálást tanulni? Mert élőzene nélkül a tánc csak halott művészet – fogalmazta meg a remetei származású táncos, Ivácson László, aki oktatóként saját példájával nyugtatta a szülőket, jól tették, hogy gyereküket táborba küldték. Lám, ő sosem bánta meg, hogy nem mérnökségre, hanem táncolásra adta a fejét.

Dsupin Pál tanította azokat, akikhez a furulya, Vizeli Balázs pedig azokat, akikhez a hegedű vagy egyéb vonóshangszerek álltak közelebb. Velük a diákok nemcsak hangszerkezelésből kaptak leckét, hanem a zenélés szeretetéből is. Dsupin Pál például így dicsérte „a maga lovát”: a furulya kisebb is, olcsóbb is, mint a hegedű. Azt is tudja, amit a hegedű nem tud, mert az ember lelkéből képez dallamot”. Ígérte, tananyagot küld, mert úgy érzi, tartozik az itt kapottakért, és a gyerekeknek év közben is lesz módjuk ismétlésre, fejlődésre.

Vizeli Balázs is a két tábor közötti képzés módjának megkeresését szorgalmazta, és ezt kiterjesztené szíve szerint az egész Gyergyói-medencére. A táncoktatók is sok tervvel álltak elő, többek között úgy gondolták, legalább havonta egy táncházat kellene tartani a térség különböző településein, hogy a táborozók „edzésben maradjanak”, a következő táborra pedig létszámuk tovább gyarapodjon. Mert az egy percig sem volt kérdés, jövőre lesz-e tábor, csak azt kellett leszögezzék az utolsó napon tartott kiértékelőn, hogy nem akarják feltétlenül a világ minden sarkából idecsábítani a gyerekeket. Szívesen látják bárhonnan az érdeklődőket, ám a legfontosabb, hogy a gyergyói táncokat elsősorban a gyergyói gyerekek ismerjék meg.

Ennek kapcsán Ivácson László egy felhívást is megfogalmazott a gálaműsoron, kérve a jelen lévő települések képviselőit, hazaérve polgármesterüknek mondják el, érdemes felvenni a támogatás kabátját, és megteremteni minden faluban a lehetőséget, hogy a gyermekek népdalt, néptáncot tanulhassanak. Sándor Csaba táncoktató szerint ennek legjobb módja, ha a táncoktatás bekerülhet az iskolába, akárcsak Remetén, ahol 400 gyerek táncol. Mert amit ott, együtt gyerekkorban tanulnak, az egész életükön át elkíséri.

Amit a táborban tanultak, arról színpadon adtak számot a kicsik, nagyok. Még lány is volt, aki verbunkolt. De táncolt a négyéves az óvodások-kisiskolások csoportjában Gál Arnold és Kémenes Emőke oktatók munkájának köszönhetően, a nagyobb kezdők Sándor Csabától, Laczkó-Benedek Tündétől tanulhattak, a haladók gyergyói tánctudását pedig Ivácson László és neje, Tekeres Gizella lendítette előre.

A felsoroltakon túl viszont még bőven akadtak oktatók, idősebb, fiatalabb párok érkeztek adatközlőként helyből és a környező településekről. A tábor alatt sorban léptek fel az orotvaiak, güdüciek, szárhegyiek, újfalviak, még olyan is volt, amikor a remetei „öregek” talpa alá csomofalviak húzták a zenét.

Volt, mit megköszönni azoknak, akik nem felejtették el az egykori lépéseket. Volt viszont, akitől búcsúzni kellett. A tábor ideje alatt halt meg a nagy remetei néptáncos, Kinda János, aki még a falunapok színpadán együtt táncolt a fiatalsággal. A tábor utolsó napján száz székely ruhás gyerek vonult a temetőbe. A koporsó előtt a gardon zenéjére három legény verbunkolt, majd száz torokból szólt az ének: Székelyföldön halászlegény vagyok én.

Köszönet, búcsúzás és remény: lesz, aki továbbjárja a gyergyói táncokat.