Élményekkel gazdagon érkeztek haza az emléktábla-állítók a Himalájából

Örömmel fogadták a családok és barátok a hírt: a vártnál hamarabb, október 31-én estére hazaérkeznek a Himaláját megjárt gyergyóiak, akik az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos szervezetének és gyergyói osztályának felkérésére helyeztek el márványtáblát a Kancsendzöngán életüket vesztett Kiss Péternek és Erőss Zsoltnak.

Mi van a táblaállítók háta mögött, mi történt velük az elmúlt három hétben? Sok minden, de semmiképp sem az, amit 800 méteres tengerszint feletti magasságban elképzelnénk. Valójában már Katmandu után megszűnt velük a kapcsolat, csak nagy ritkán tudtak életjelet adni magukról. Időközben olyan útvonalon haladtak, Suketartól gyalogosan, ahol ilyen időszakban alig járnak turisták. Mégis ott mentek, Erőss Zsolték nyomában, hiszen ők is a déli alaptáborhoz igyekeztek.

Zarándokösvényt tapostak

Számszerűsítve 188 kilométert tettek meg gyalogosan, visszafelé 24 kilométerre autót vettek igénybe. A tervezettnél hamarabb befejezték a túrát, ezzel magyarázható a hamarabbi hazaérkezésük is. Összeadva a fel és lefelé leküzdött szintkülönbségeket közel 20 ezer méter jön ki.

Bár itthon féltették az éhezéstől, ez nem következett be, persze, igényeiket lennebb faragták. Így például a változatosság kedvéért tizennégy napon át dal bathot ettek, a legnépszerűbb nepáli ételt, amely tulajdonképpen főtt rizs lencsés, zöldbabos mártással, többféle szósszal, hozzá pedig finom, helyi fekete tea dukált minden este.

Fizikailag, lelkileg felkészülve érdemes egy ilyen útra indulni. A Kancsendzönga alaptáboráig sok a megpróbáltatás. Ezért is jó, hogy könnyebben megközelíthető helyre, a Sherpa Gaun nevű település buddhista kolostorában sikerült elhelyezni az emléktáblát. A helybéliek ajánlották ezt a lehetőséget, és ígérték, úgy vigyáznak az emlékekre, mint a szemük fényére. A gyergyóiak elfogadták a felajánlást azért is, mert odáig minden egészséges ember egy kis edzést követően el tud jutni. Így akár zarándokhellyé is válhat az emléktáblákat őrző kolostor, és a táblaállító négyek szívesen segítenek tanáccsal az útnak indulóknak. Vannak pontos koordináták, és kapcsolat is, hogy aki oda indul, azt a táblaőrző helyiek szívesen fogadják.

Köszönet és hálakönnyek

Bár az út mind a négy személy számára ugyanaz volt, mégis más-más élményeket adott. A legmélyebben érintő benyomásokról nyilatkoztak lapunknak a táblaállítók. „Bár egy élményt kellene mondanom, kettő él bennem, a legerősebben – fogalmazott Köllő Zsolt, Yede, az emléktúra vezetője. „Az első az emléktáblák elhelyezése a kis vidéki kolostorban szép buddhista (pudzsa) szertartás szerint. A helyi láma által vezetett szertartás magasra emelte az esemény hangulatát, komolyságát és célját. Végignéztem a kis kolostor falain, s nem jött, hogy elhiggyem: a dalai láma és Buddha képe mellett, magas rangú lámák arcképei közé került a két emléktábla. Felemelő és megható volt.” Yede szerint a másik meghatározó élmény az volt, amikor megérkeztek a Kancsendzönga lábához: „Gyönyörű kék ég, hófödte hegycsúcsok körbe-körbe. Megérkeztünk Oktangba, s a rengeteg imazászló fölött ott magasodik teljesen lenyűgöző nagyságában a Kancsendzönga. Nagy a csend, csak a szél lobogtatja az imazászlókat. A látvány vonzza a tekintetet, nem lehet vele betelni, és nem lehet leírni. Mély hálaérzet tör fel belőlem, amely köszönettel és könnyekkel párosul, majd egy közös ima Zsolt és Peti lelki nyugalmáért, hiszen ez az a hely, a hegy az ők sírhelyük.”

Ahol eljárt, jókedvet hagyott

„Számomra az élmények már az első nap elkezdődtek, megérkezvén Suketar faluba. Elképzeltem, hogy Zsolték is innen indultak, hogy ugyanazon az úton mentek, hogy ugyanazokkal az emberekkel találkoztak és ugyanaz a napi rutin jellemezte az útjukat – számolt be az őt ért benyomásokról Fülöp László, Bágya. – Több emberrel találkoztunk, akik látva kabátjainkon Zsolt képét, felismerték, sokan közülük nem is tudták, hogy meghalt. Az egyik házigazda hölgy azt is elmondta, hogy nála is megálltak egy teára úgy, mint mi, és ezek a pillanatok voltak azok, amikor úgy éreztem, hogy örülök, hogy részese lehettem ennek az emléktúrának.” Fülöp László azt is elmondta, hogy a legmélyebb élmények számára is a táblák elhelyezéséhez kötődnek, illetve amikor megérkezve a déli alaptáborban, együtt imádkoztak az elhunytakért. „Próbáltam a Kacsendzönga csúcsát nézve elképzelni, hogy hogyan és mi történt, és hogy ez mennyivel másképp kellett volna történjen” – fogalmazott. Igaz, arról is meggyőződhetett az emberekkel beszélgetve, hogy akik találkoztak Zsolttal, miközben arcát felidézték, mosolyogtak. „Mert ő ahol csak eljárt, jókedvet hagyott maga mögött.”

Háborgás helyett hála

„Igazából az egész hegyen való tartózkodás egy élmény volt számomra” – összegzett Ambrus Zoltán, azaz Hangya. A táblaelhelyezés, ott a láma jelenléte és a szertartás kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. „Óriási élmény volt az is, amikor elértünk az alaptáborba. Küszködtem a könnyekkel. Egy ideig. Aztán nem küszködtem, sírtam. Örömkönnyek voltak. Emlékek jöttek elő, a Zsolt előadásai, példamutató életmódja, kitartása, komfortzónájának feszegetése..., elgondolkodtam, hogy mit is hagytak hátra. Tudom most már, hogy hazatérve mit kell tennem: igyekszem minél többet lenni a családommal. A karrier, az üzletelés csak másodlagos lehet. Szeretnék sokkal türelmesebb lenni, hogy háborgás helyett hála legyen a szívemben embertársaimmal szemben az égiek segítségével.”

Ahol az egónak nincs mit keresnie

„Hét nap alatt, végiggyalogolva a völgyön az alaptáborig, sok-sok emberrel találkoztunk. A kulturális sokk része volt számomra, hogy ott mennyire nyitottak egymással szemben. A mi hordáraink például, ahogy megérkeztünk egy településre, három perc után már úgy beszélgettek a helybéliekkel, mintha régi jó barátok lettek volna mindig. Az ottani emberek házában tényleg otthon érezheti magát mindenki, és ez sokkal több, mint az a vendégszeretet, amit a mi kultúránkban olyan nagyra tartunk” – számolt be a „kultúrsokkról” Csibi Márti. A másik nagy élményt a nyolcezres hegyek magassága adta számára: „Én életemben nem láttam ekkora hegyeket. Most ott sétálhattam közöttük, utána pedig ott repültünk el a Himalája gerincének egy része mellett. Korábban meg voltam győződve, hogy értem a hegymászókat, akik ilyen magas célokat tűznek ki. A valóság az, hogy most kezdem megérteni. Az a csend, amit ezek a hegymonstrumok adnak, az a megmozdíthatatlan örök igazság. Ott nincs már növény, nincs állatvilág, csak a nagy isteni igazság. Ezt most értettem meg, akárcsak azt, hogy hová tűnik a nyolcezres hegyeken az emberek egója. A magassággal egyenes arányban csökken, aztán szublimálódik. Elfogy. Mert nincs, amit keressen odafenn.”

Az emléktúra egyetlen hölgyrésztvevője azt is elmondta, ahogy az alaptáborhoz közeledtek, fülébe csengett az egykori párbeszéd Kollár Lajos és Erőss Zsolt között. „Ott zúgott a fejemben, hogy Lalikám, fáradt vagyok, nem tudok lejönni, és sírtam. Az összes érzékeny lelkű férfi és nő helyett telesírtam a helyet. De nem mondanám, hogy szomorúságomban. Mert láttam, hogy nagyon-nagyon szép helyen van ennek a két embernek a sírja. És meggyőződésem, hogy a lelkük is.”