Bernád Rita: soha nem tartott vissza, ha egy papír büdös, penészes, egérrágta

Arra is emlékszem, hogy a nyolcvanas években a nagymamám egy használaton kívüli hűtőszekrény fagyasztórészében rejtegetett tiltott magyar könyveket. Megtaláltam őket, ő pedig megsúgta, hogy senkinek sem szabad elmondanom, mit láttam. Bennem megmaradt, hogy ezekben valami nagyon fontos információ lehet, amit annyira félteni kell, hogy titokban kell tartani.

– Még egyetemista volt, amikor önre bízták a levéltárat. Hogyan történt ez?

– Munkát kerestem, mert szerettem volna az egyetem utolsó éveiben a saját keresetemből élni. A 2000-es csíksomlyói búcsúról Barth Ottóval, a főegyházmegye akkori gazdasági igazgatójával utaztam vissza Gyulafehérvárra. Említette, hogy magyar és román szakemberek dolgoznak a székesegyház felújításán és régészeti feltárásán, tolmácsra van szükség. Elvállaltam.

Ősszel, amikor az esőzések miatt leálltak az ásatások, Potyó Ferenc általános érseki helynök hívatott. Beszélgettünk, elmondtam neki, hogy muzeológia szakon régi magyar könyvekről írtam a szakdolgozatomat, és a Batthyaneumban végeztem a szakmai gyakorlatomat. Ő pedig mondta, hogy épp megürült a levéltárosi állás.

A látványt soha nem felejtem el. Egy egész épületszárny volt tele iratokkal, összesen mintegy egy folyókilométernyi levéltári anyaggal. Egy része rendezett volt, más része teljes káoszban hevert. Volt egy terem, amelynek ajtajára ezt írták: „Ne lépj be, mert fertőz!” Én azért befogott orral oda is benéztem. Ha már megkaptam a kulcsot, tudni akartam, mi van odabent.

– És nekikezdett a rendszerezéshez...

– Nem azonnal.

Először végigjártam a termeket, polcról polcra haladva próbáltam felmérni, mi van rendben, és merre találhatók az egyes anyagok. Elődöm, Küsmődi Attila már elkezdte a rendezést, de az iratoknak csak körülbelül a fele volt rendszerezve.

Az irodaigazgató folyosóján állt egy szekrény a négykötetes Katolikus Lexikonnal. Péntekenként elkértem a köteteket, hazavittem, és a hétvégét jegyzeteléssel töltöttem. Akkor még internetem sem volt.

Elsőként a kánoni vizitációk, vagyis a püspöki egyházlátogatások jegyzőkönyveit rendeztem, mivel ez tűnt egy viszonylag kisebb mennyiségű anyagnak. Ezek a helytörténészek számára is megkerülhetetlen források, ma már digitálisan is elérhetők. A levéltár teljes rendezése 2005-re fejeződött be, a repertórium két kötete 2006-ban jelent meg.

– Mikor érezte először, hogy ez a hivatása?

– Ahogy elkezdtem dolgozni, egyre inkább azt éreztem, hogy mindig is erre vágytam. 2001-ben dr. Szögi László hívta fel a figyelmemet a budapesti levéltárosképzésre. Ott nyílt ki előttem a világ. Amikor a középkori oklevélolvasást, a paleográfiát, a genealógiát és a heraldikát tanultuk, egyszerűen lubickoltam az egészben.

A négyéves képzés anyagilag nagyon megterhelő volt. Havonta kétszer vonatoztam Budapestre, szinte az egész fizetésemet erre fordítottam. Előfordult, hogy hétfőn vettem egy kis vekni kenyeret, abból ettem naponta egy-két szeletet, és péntekre már csak néhány szelet maradt, amelyen megjelent a kék penész. Lekapartam, megpirítottam, és margarinnal megettem.

Én azonban eldöntöttem, hogy több pénzt nem kérek tőlük. Elhatároztam, hogy a tanulást a saját erőmből végigcsinálom, ha belehalok is.

– Az Orbán Balázs-díj méltatásában kiemelték, hogy az ön kezdeményezésére kilenc egyházmegyei gyűjtőlevéltár jött létre. Hogyan született meg ez a rendszer?

– Gyakran elkísértem az érsekség papjait, amikor hétvégenként a szórványban miséztek. Egy ilyen alkalommal Gál Alajos pap bácsival mentem a magyarigeni templomba. Mise után mutatott egy régi ládikót, tele penészes könyvekkel és papírokkal. Ez volt a plébánia levéltára. Megkérdezte, nem kellene-e bevinni Gyulafehérvárra.

Azt néztem, hogyan lehet megmenteni a tartalmát. A papírrestaurátor-műhelyben fertőtlenítették és megtisztították őket, majd rendszereztem, Később más, elnéptelenedő plébániákról is begyűjtöttük az iratokat.

Egy magyarországi pályázat lehetőséget adott arra, hogy módszeresen hozzunk létre gyűjtőközpontokat. Előbb csak a szórványra gondoltunk, de amikor a gyergyói és a csomafalvi plébániákon is láttam az iratok állapotát, rájöttem, hogy nemcsak a szórványban, hanem a tömbmagyar katolikus közösségekben is veszélyben vannak a régi dokumentumok. Javasoltam, hogy a Székelyföldre is figyeljünk oda.

A gyulafehérvári központ után többek között Sepsiszentgyörgyön, Szamosújváron, Besztercén és Marosvásárhelyen alakultak gyűjtőlevéltárak. A gyergyói központ 2007-ben jött létre, később Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és Csíkszeredában is.

Nem hagyhattam ott őket. Csakhogy a könyveket másképp kell tárolni, mint a levéltári iratokat, ezért a gyűjtőközpontokat is bővíteni kellett.

– Előfordult, hogy már nem lehetett megmenteni az iratokat?

– Sajnos igen, és ezek fájdalmas tapasztalatok. Voltam olyan helyen, ahol a pap elmondta, hogy

Az is előfordult, hogy tíz-tizenöt évvel korábban fényképeket készítettem egy plébánia könyveiről, majd amikor visszatértem, a köteteknek már nyoma veszett.

– Milyen különleges felfedezésekre bukkantak a gyűjtés során?

– Minden dokumentum értékes a maga módján. Ami ma talán nem tűnik fontosnak, annak évtizedek múlva jelentősége lehet. Minden irat mögött ott van valakinek a története, egy intézmény működése vagy a hívek élete. Ezekben nemcsak adatok, hanem emberi sorsok rejlenek.

Az 1556 és 1715 közötti időszakban nem volt püspök az egyházmegyében, azt vikáriusok vezették, ezért ebből az időből kevés dokumentum maradt fenn. A gyergyói gyűjtőlevéltárban két, 1637-ből származó, I. Rákóczi György fejedelem korabeli iratot őrzünk. Az egyik magyar nyelvű, és maga a fejedelem írta alá. Kolozsváron 42 Mohács előtti oklevelet tartunk számon, ezek közül 14 eredeti.

Értékes iratok olykor a könyvek lapjai közül kerülnek elő. A köteteket megtisztítjuk, szükség esetén fertőtlenítjük, a különösen értékeseket restauráljuk.

Különleges meglepetés volt a Ferenczi György-féle krónika megtalálása is.

Az ilyen felfedezéseket fentről elrendezett eseményként élem meg. Ott vagyok valahol, egy zacskóban régi papírok hevernek, és egyszer csak előkerül valami, amiről azt hittük, már ötven vagy száz éve elpusztult. Lehet, hogy tíz-húsz éven keresztül csak 20. századi iratokat rendez az ember, de már azért az egyetlen, 1715 előtti töredékért is megéri dolgozni.

– Mi a következő feladat?

– A gyűjtőlevéltárak rendezése mellett repertóriumokat készítünk, hogy a kutatók eligazodjanak az anyagban. Most a kolozsvári gyűjtőlevéltár repertóriuma következik. A háromszáz plébánia levéltári anyagának begyűjtéséből már csak néhány helyszín maradt hátra, a könyvek terén azonban még vannak elmaradásaink.

Szívfájdalmam, hogy a gyűjtemények mellé nem jut elegendő szakember.

A tizenkét fős szakmai csapatból jelenleg csak öten dolgozunk alkalmazottként.

Mindemellett folyamatosan érkeznek megkeresések a világ különböző pontjairól. Nemrég egy athéni, egy párizsi és egy Texasban élő személynek válaszoltam, korábban pedig egy ukrajnai ortodox kolostor elöljárójának segítettem a kutatásában. Sok kérdésre csak alapos utánajárással lehet válaszolni. Mert az az athéni, párizsi vagy texasi ember a mi válaszunk alapján formál képet arról, hogy mi itt milyenek vagyunk.