Alkotás a hajléktalanság határán

Új tanév kezdődött a művészeti népiskola grafika és festészet szakán is. Nagy múltú Gyergyószentmiklóson e képzés. Karancsi Sándor halála után egy évig oktatta a művészeti népiskolásokat Ferencz Zoltán, tőle pedig Balázs József vette át a stafétát. Ennek már tíz esztendeje. Azt sem könnyű számon tartani, hányadik műteremben zajlik most a képzés. A művelődési ház földszintjéről felköltöztek az emeletre, onnan a városi könyvtárba. A következő stáció a katolikus egyház „kereskedelmi iskola” néven közismert ingatlanjának földszinti terme volt, most az emeleten gyűlnek össze hetente kétszer a tanítványok.

A korábbi teremben boltív választotta ketté a helyiséget, Balázs József elmondta, az elején, amíg szivárványhoz próbálták hasonlítani, felszabadítónak tűnt, de hamarosan nyomasztóvá vált. Ráadásul volt a terem falain három ajtó és két ablak, épp csak képzőművészet gyakorlására nem volt alkalmas a hely. Így kérték és kapták meg az egyháztól a mostani helyiséget, amelyikre leginkább a bensőségesség jellemző. Itt a tanoncok közvetlen kapcsolatokat ápolhatnak, ha egy jobb és egy balkezes kerül egymás mellé, alkotás közben a könyökük összeér. Helyből nincs túl sok, a humorérzék viszont temérdek – a tanár szerint így lehet elfogadni, hogy egy ekkora városban egy ilyen oktatásnak nem kerül megfelelő helyszín, hogy hajléktalan a képzőművészet.

Sokszínű méltatás

A derű jellemzi az oktatást, és az aznap készült alkotások kiértékelését is. A tanév első alkotásainak kiértékelőjén lehettünk ott. „Olyan szépek a lábujjak, a köröm úgy van rátéve, hogy ezzel egyetemi felvételin is helytállnál” – dicsérte az egyik elsőéves tanítványát az oktató. De volt, akinek az mondta: „Te ezerszer jobb vagy, mint ez a rajz”. A terem szűkössége miatt több megrajzolásra váró tárgy volt elhelyezve. Volt őszi csendélet, volt gipszből megformált lábfej, sőt egy kitömött, tollait részben megőrzött madár is. Nem derült ki, hogyan választották ki a témát, az is lehet, hogy ki amire rálátott, azt rajzolta, festette meg.

„Ez olyan ősz, hogy ennél őszebbet festeni sem lehet”, „Ez a madár olyan csúf, hogy attól szép”, „Ez a festmény nem limonádé, ez borvízzel van keverve” – hallhattuk, és a diákság értette is az üzenetet. Időközben volt lecke arról, hogy mit is fed az esztétikum kifejezés, hogy az is szép, ha a gebe torzságát festik meg, mert azzal kifejezik az igazságot. Megtudhattuk, vannak, akik rózsaszínben látják a világot: volt, aki a bokályban lévő hervadozó gyógynövények kóróiból élénkpiros virágcsokrot festett. A tanár közölte, az alkotónak fel sem tűnt, hogy a virág vagy éppen a háttér nem piros, mert ő ilyennek látja. Nagy adottság ez a mindennapokban is – értettek egyet.

Színes garnitúra

Nyolc elsőéves csatlakozott a tanítványok közé idén ősztől, így kerekedett tizenhatra Balázs József népiskolás tanítványainak száma. Van köztük ötödéves is, és kár lenne firtatni az átlagéletkort, hiszen az „iskolások” között van, aki már rég a szépkorúak közé tartozik. Van olyan tanonc is, aki Székelyudvarhelyről ingázik, három gyermekét hagyva férjére a képzés érdekében.

„Egyre tehetségesebb diákokkal találkozom. Jó a garnitúra. Ez a dolog önmagát gerjeszti, ha jó képességű diákok vannak, és ők tudják elvégezni a népiskolát, akkor csak jobbak jönnek. Mert volt olyan is, akit nem engedtem át a vizsgán. Az oklevélnek csak így lehet értéke, ha csak az kaphatja meg,  aki arra érdemes” – fogalmazott a tanár-képzőművész.

Ahány diák, annyiféle céllal érkezik, annyifajta képzés kell. Itt nem évfolyam szerint gyarapszik a tudás, hanem egyénenként. „Van, aki azért akarja megszerezni a népiskolai diplomát, hogy amikor amatőr képzőművészként fel akar hozni egy plusz érvet a maga érdemére, elmondhatja, elvégezte a népiskolát. Ez azt jelenti, hogy ő már különbséget tud tenni a műalkotás és a giccs között.”

A diákok között vannak, akiknek nem sikerült bejutniuk képzőművészeti középiskolába, vannak, akik egyetemre készülnek, és a népiskola a korrepetálást jelenti számukra, de olyanok is akadnak, akik vonzalmat éreznek az alkotás iránt, és kell valaki, aki megfogja kezüket az első vonalak megrajzolásakor. Aztán van egy másik csoport is, akik amatőrként rajzolnak-festenek otthon, néhányuk már pénzt is keresett alkotása értékesítésével, itt pedig tudásukat szeretnék gyarapítani. Van, akit biztatni kell, van, akit visszafogni, egyénenként más a tanár feladata.

„Ennek az iskolának elsősorban az a célja, hogy aki szeret rajzolni, festeni, megsejtse, hol vannak az ő határai. Tudja, hogy mit nem tud, és hogy mit kell még megtanulnia. Ez az első dobbantó, hogy művésszé váljon. Itt az ábécét megtanuljuk, az alapokat lerakjuk. Hogy lesz-e a diákból ékesszóló, attól függ, milyen képességű, mennyit gyakorol, és még hová, ki mellé szegődik tanulni. Nem biztos, hogy az egyetlen út az elismeréshez az egyetem” – összegez Balázs József, hozzátéve, hogy itt nem csak az alkotás ízét, a békés egymás mellett élést is tanulják diákjai.