A kenyérszobrász öröme

Négyzetméteres kenyérágyon, búzaszemek közül emelkedik ki a kisplasztika. Nincs más itt, búza kenyérré, laskává formálva, átalakítva.

– Azt akartam bemutatni, hogy az embernek szüksége van a kenyérre ahhoz, hogy megéljen. Napi táplálékbevitelének felét a kenyér teszi ki, Székelyföldön ennél több, itt nagyon kenyeresek az emberek – magyaráz az alkotó, s mint kenyeres pajtásnak, úgy mutatja alkotása stációit. – Az aratóban, ha megéhezik az ember, kenyeret eszik, ott láthatjuk a szalonna és leveses kancsó mellett, a kalongyába rakott kévék árnyékában. Aztán kenyérszekérre rakja János bácsi a kicsépelt búzát, a malomba pedig hátán viszi be a kenyérzsákokat. A megőrölt búzából felesége, Juliska néni dagaszt kenyeret, s láthatjuk, amint a kiformált cipót épp beveti a kemencébe.

Nemcsak nyáron, télen is előtérben van a kenyér: fahúzatáskor, a kivágott fa csutakján ott van a szalonna, kenyér és üvegben az elmaradhatatlan nyakolaj. A legutolsó fázis, ami itt látható: köszönetképpen a pap bácsi felajánlja a kereszten lévő Jézusnak az emberek által, Isten segítségével megtermelt mindennapi kenyeret.

Mindez egy négyzetméteren, s kik látják, állítják, minden szónál beszédesebbek a kenyérfigurák. Csupán alkotójuk visszafogott, nem hivalkodik. Szabadidejében alkot, egyébként a Harmopan pékség gyergyói egységének termelési felelőse: Bartalis Csaba.

Elmondja, a pékipari ágazatok között van a kenyérsütés, a patiszériai termékek előállítása és művészeti alkotások készítése. Mindhárom témakörben rendszeresen szerveznek versenyeket, a kirakatban lévő alkotását a marosvásárhelyi Gastropan-versenyre készítette, s nyerte el vele a legnagyobb díjat, kategóriájában az első helyezést. Az ember és a kenyér – ez volt a pályázat címe, tavaly pedig a Falusi élet kiírásra nevezett be, s disznóvágással kérte ki magának a második díjat.

Bartalis Csaba a munkaadó vállalatról beszél, hogy rendszeresen vannak belső versenyek is, hogy oda is benevez, s legutóbb a szaporahagymás tepertős kenyérrel mint új termékkel szerezték meg a legnagyobb pontszámot a gyergyói részleg tagjai.

Jó másfél hónapba telt, mire elkészült ez utóbbi alkotásával, mire a kenyér bejárta útját. Munka után, akár éjszakáig is bíbelődött a tésztával, ebédelni is épp csak hazalépett: „meggyúrtam a tésztát, ellágyult, elromlott a forma, újat csináltam, nem tetszett, újrakezdtem. Úgy képzeltem magam, mint egy szobrász, aki az alkotásán dolgozik.”

Első díj, szakmai elismerés, mégis azt mondja, az elégtétel az, hogy megállnak emberek a kirakat előtt, nézik a kenyérvilágot, s látják, hogy ilyen is létezik. A díjazott alkotásról szempillantás alatt visszatér a cég termékeire, magyarázza, hogy kiiktatták az adalékanyagokat, hogy nagy a választék, de nincs recept arra, milyen kenyeret kell enni. Egy regula van: mindenki azt vegye, s egye, amit szeret.

– Ez nem csak munka, ez hivatás – ismeri be, majd titkát is elárulja: „a pékségben nőttem fel. Gyermekkoromban, amikor jöttem ki a Vaskertes iskolából, itt álltam meg, édesapám az irodában dolgozott. 1961-től én is itt vagyok. A ranglétra fokait megjártam, a katonaság előtt voltam rakodó, kiszállító, utána lettem laboráns, csoportfelelős, egységfelelős, most pedig a termelésért felelek.”

Szeretne még versenyekre benevezni nyugdíjazásáig, de már elkezdte egy kolléganőjét betanítani, hogyan kell a kenyeret alkotássá formálni. Két fia van, ők más pályát választottak, de Csaba hangjában cseppnyi neheztelés sincs emiatt. Meg is magyarázza: „mindenki azt csináljon, amit szeret. Csak jókedvvel lehet jó munkát végezni” – s a kirakat felé sandít, ahol kenyérvilágában gyönyörködnek földijei.