Csíki Sándor lármafái

A Szent Imre Ifjúsági Központban Dánél Sándor, a Csíkszeredai Nagycsaládosokért Egyesület elnöke köszöntötte az emlékezőket, köztük Csíki Szendét, a jeles közíró lányát. A családias hangulatú megemlékezés ének- és hegedűszóval kezdődött, majd fotókat és kisfilmeket vetítettek le azokról a nagycsaládos rendezvényekről, amelyeken közösen vettek részt. A jelenlévők részleteket olvastak fel Csíki Sándor könyveiből, majd lánya mesélt visszaemlékezéseket édesapjáról.

„Bizakodó ember volt, sose adta fel a harcot a nemzetért, a népért való küzdelmet. A székelyföldi autonómia fő zászlóvivője volt” – idézte fel alakját Dánél Sándor.

Csíki Sándor utolsó könyvével, a Lármafák székely ormokon című kötetében a  a marosszéki székelység segélykiáltását fogalmazta meg. Publicisztikai írásai a székely települések hétköznapjairól szólnak, 112 lármafát gyújtott meg jelképesen. Mint író és mint a Marosszéki Székely Nemzeti Tanács volt elnöke írásain keresztül ma is üzen a székelységnek: vállalják gyökereiket.

„Olyan kivételes szellemi örökséget hagyott ránk, amit tovább kell adni. Hatalmas felelősség, és ezzel mind a négy testvér tisztában van” – hangsúlyozta Csíki Szende, aki azóta maga is online újságírással foglalkozik. Reményének is hangot adott, hogy sikerül újból megjelentetni édesapja legutolsó kötetét. Az est folyamán azt is megtudtuk, hogy lánya biztatására 2013 júliusában Lármafák címmel alkotói blogot is indított Csíki Sándor. Az első hónapokban több mint húsz blogbejegyzést publikált, majd az év utolsó napján így írt: „Istenem, bár hazajönnének valahára a messzi külhonból az UNOKÁK! Mert egyre több székely-magyar őshonos teszi fel a kérdést szülőanyjának Erdélyben, Székelyföldön, Marosszéken, Székelyvásárhelyen: “Édesanyám! Mi a szabadság?” – fogalmazott Amikor hazajönnek...az unokák! című írásában. 2014. január 19-én közölt utolsó blogbejegyzését ezekkel a biztató sorokkal zárta: „A saját népéért küzdő, hitéért harcba szálló, jogait végsőkig védelmező székely Dózsa kései utódai vagyunk.”

Önmagáról így vall Csíki Sándor alkotói oldalán: „A felém irányuló elismerés és szeretet szintén kötelez. Arra ösztönöz, hogy szellemi lármafákat gyújtogassak. Szabadságharcunk, székely megmaradásunk érdekében.”

Az est legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Csíki Szende felolvasta édesapja búcsúzó sorait, amelyet már nem tudott saját kezűleg leírni, hanem csak lediktálta és aláírta a lapot.

Csíki Sándor: Búcsú a gyepűtől

Felnyetret az agg székely a görnyedt hegyre. Hogy bépillantson onnan az ősölbe. Kérdi tőle erőst deresedő fiúgyermeke:
– Há’ édesapám, mit csinál kend ott fenn?
– Búcsúzom – veti oda szelíden a matuzsálem.
Pedig oda teszik őt nemsokára. A földbe. A tájba. A gyepűbe. Mégis búcsúzik.
Vajon drága jó elődeink, akiket Szibériába, a szovjet lágerekbe és a Gulágra hurcolt hajdanán a veres csillag, vajon ők elbúcsúztak? Vagy azok a drága véreink, akiket a Duna-deltába, a földvári kényszertáborba, a kommunista börtönökbe zártak, vagy éppenséggel lelőttek, avagy halálra kínoztak, vajon ők elbúcsúzhattak?
Vagy azok, akik elmentek, vagy éppen most mennek – földrészeken, óceánokon, tengereken, hegyeken, völgyeken nehéz szívvel átsuhanva – vajon ők búcsúztak, búcsúznak az anyaföldtől, a párálló vizektől, a büszke ormoktól, a gyepűtől? Mert nekik többszörösen el kellene búcsúzkodniuk a tájtól, amelyből vétettek. Gondolom, mégsem teszik meg. Mert azt remélik, azt álmodják, hogy visszatérnek.
Miközben mi harmatos szemmel helyettük is búcsúzunk. Integetünk a hegyről, a gyepűnek. Reménnyel telve. Bízva abban, hogy egyszer drága vándoraink mind visszatérnek. Hazát megtartani.
Mielőtt egy hegyről végleg integetnének. A gyepűnek, amelyből vétettek.

Csíki Sándor 1958. május 6-án született Backamadaroson, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Középiskolában érettségizett, majd Bukarestben elvégezte a Testnevelési Akadémiát. Tanulmányai végeztével Moldvában kezdte testnevelő tanári pályáját, majd a Hargita megyei Kissolymoson és a Szatmár megyei Teremiben dolgozott, amíg sikerült hazatérnie a Nyárád mentére, Csíkfalvára, hogy végül Nyárádszeredában találja meg helyét. Írásai jelentek meg többek között az Erdélyi Naplóban, az Európai Időben, a Polgári Életben és a Népújságban. Hat kötet is fűződik nevéhez.