Bosszúállók – Végjáték: a szuperhősfilm, aminek lelke van

Először a legismertebb és legfontosabb szuperhősök kapták meg az eredettörténeteiket, majd ezek folytatásait, így Vasember és Hulk után, Amerika Kapitány és Thor világmegmentő szuperhősökké válását is megismerhettük, több filmben is feltűnt Fekete Özvegy, majd jött a Hangya, a Galaxis Őrzői és Doctor Strange, a Sonytól visszakapott Pókember, mellettük pedig Fekete Párduc és végül Marvel Kapitány is. Közben összeálltak a Bosszúállók, akik kétszer is megmentették a világot, a szuperhősöket egy csapattá kovácsoló filmek stáblista utáni jeleneteiben pedig

Ez a hosszú „felvezetés” aztán 2018-ra érett be, amikor moziba került az Bosszúállók harmadik, Végtelen háború címet viselő része, amelyben végül megismerhettük Thanost, az őrült titánt, a Marvel hősök egyik legnagyobb és legkomplexebb antagonistáját. Bár az Endgame megjelenéséig ez volt a leggrandiózusabb Bosszúállók-film, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen egy Thanos eredettörténet is, hiszen itt kapunk betekintést a korábban csak belengetett főgonosz motivációiba és azon tervébe, hogy a Végtelen Kövek segítségével eltörölje az egyre jobban túlnépesedő univerzum lakóinak felét. A kontinenseken, illetve bolygókon átívelő emberfeletti összecsapásokban kiderül, hogy

Az Őrült Titán tehát elérte, amit akart és egy vissza nem fordítható helyzetet alakított ki, az életben maradt szereplők pedig kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy legyőzték őket, az univerzum lakóinak fele pedig megsemmisült. A világ tehát egy szomorú és kétségbeesett hely lett,

Mivel a készítők szándékosan a lehető legkevesebb információt bocsátották a rajongók és a filmet várók rendelkezésére, emiatt hatalmas teóriadömping indult be a világhálón, ezek egy része vicces, vagy kevésbé vicces mémek formájában jutott el a centit vágó rajongókhoz, köztük hozzám is.

Anélkül, hogy bármilyen fordulatot is lelőnék (távolt álljon tőlem ez esetben a spoilerezés), azt kell mondanom, hogy

A mintegy három órás Endgame, történetvezetést tekintve egy kicsit olyan, mintha három különböző hosszúságú filmből gyúrták volna össze: az első rész a kétségbeesést és a kilátástalanságot, valamint egy, ennek megszüntetésére tett próbálkozást mutat be, a második, leghosszabb szegmens zsánereket váltogatóan egy küldetést követ végig, míg a harmadik és egyben utolsó rész egy hatalmas, hihetetlenül látványos összecsapást tár elénk (ezt tényleg moziban kell látni), ahogy ezt már a korábbi szuperhősmoziktól megszokhattuk.

Bár szomorú a felvezetés, az alkotás a humort sem nélkülözi, de a komor, már-már gyászos hangulat végig jelen van a filmben. A metoo-botrány után egy kikacsintás erejéig

Hogy sikerül-e visszafordítani a visszafordíthatatlant, visszahozzák-e az univerzum megsemmisült részét, és viszontlátjuk-e az elpusztult szuperhősöket, kiderül a filmben, a legfontosabb pedig, hogy

Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Hulk, Sólyomszem, Thor és Vasember eddig felépített világában lezárult egy hosszú korszak és új fejezet nyílt, és hogy innen milyen irányba viszik el a szívünkhöz nőtt szuperhősök történeteit, már a következő évtized zenéje lesz.

És amíg az Endgame épp sorra dönti meg a bevételi rekordokat, addig nyugodtan számolhatunk azzal, hogy tíz év múlva is szuperhősök fogják püfölni egymást a tömött mozitermekben. És ez így teljesen rendben is van, amíg ennyire látványos, és történetileg is koherens filmeket készítenek.