Legyen reményünk! – Kovács Gergely gyulafehérvári érsek karácsonyi pásztorlevele

Mindenkin és minden szükségleten nem tudunk ugyan segíteni, viszont igazi reményt adni igen. Reményünk alapját Jézus Krisztus fogalmazta meg az őt éjnek idején felkereső Nikodémusnak: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Az ember csak akkor kapja meg az igazi remény ajándékát, ha megismeri az Istent, ha találkozik vele. „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él” (XVI. Benedek, Spe salvi, 27).

Isten megtestesült és emberré lett: beleszületett a világba, hogy találkozhassunk vele, hogy megismerhessük őt. Tette anélkül, hogy számítgatott volna, hogy megéri neki vagy sem. Isten nem lobbizott és nem kereste a mi viszontszeretetünket.

Irántunk való szeretete ajándék számunkra, hiszen nem érdemeltük ki azt. Ez a lehajló, emberré lett szeretet adja meg számunkra a reményt. Számunkra Jézus Krisztus megtestesülése nem információ, nem hír, hanem olyan valóság, amely átformálja és hordozza életünket. Isten ma is éppúgy szereti a világot, az embereket, mint Jézus születésekor, minden emberi gyarlóságunk és esendőségünk ellenére.

Feltehetjük a kérdést: Jézus Krisztus születésével jobb lett a világ? De még mielőtt válaszként sorolni kezdenénk a történelem folyamán és a napjainkban tapasztalható sok rosszat, ne feledjük, hogy olyanok az idők, amilyenek az emberek, és „az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők” (Márton Áron, Újévi beszéd, 1947. január 1.).

Az embert nem a tudomány, nem a gazdaság, nem a siker, nem a betöltött pozíció újítja meg, hanem csak a feltétel nélküli Szeretet, aki emberré lett. Nem hoz előrelépést annyi, ha kritikával illetjük a világot: ehhez kereszténységünk önkritikájának is társulnia kell (Spe salvi, 22).

Ha reményteli, élő egyház akarunk lenni, fel kell ismernünk, hogy szükségszerűen a betlehemi jászoltól kell elindulnunk. Isten nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,5). Nem keveset, nem valamicskét, hanem semmit. A szentatya a szinodális folyamattal tulajdonképpen semmi mást nem akar, mint hogy élő közösséggé, élő egyházzá váljunk. Azt, hogy mindannyian, papok és hívek, együtt járjunk, együtt imádkozzunk, és együtt dolgozzunk.

De nem kizárólag az ő feladata a közösség terhének viselése és a hitünkről való tanúságtétel, még csak nem is a hívek templomba járó 5-10%-áé, hanem a teljes közösségé. Minden egyes hívőnek be kell töltenie keresztségéből fakadó hivatását, hiszen a világi hívőknek is „fő feladata az, hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett, (…) terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza őket” (Ad gentes, 21).

hogy ezáltal jóra forduljanak az idők: „újból keresztényeknek kell lennünk ízig- vérig, hogy emberekké nemesedjünk, a földön emberi életet élhessünk, és Isten áldására méltók legyünk” (Márton Áron, Újévi beszéd, 1947. január 1.).

Legyen számunkra a mostani karácsony a megújulás, a személyes megtérés és a mások felé forduló szeretet kiindulópontja. Vigyük el a szeretetet és reményt azokhoz is, akiknek hite pislákol vagy megroppant. Imádkozzunk és cselekedjünk a magunk, családunk, kis- és nagyközösségeink, főegyházmegyénk megújulásáért, amit célul tűzött ki 2024-es lelkipásztori évünk.

A Boldogságos Szűzanya, aki igenjével ajtót nyitott Istennek a mi világunkba, és aki a remény csillaga, legyen példakép megújuló keresztény életünk számára. Ő legyen közbenjárónk, ő tanítson minket vele együtt hinni, remélni és szeretni.