Arról álmodik, hogy moziforgalmazásba kerüljön a munkája

Pár éve még kisjátékfilmjeit díjazták, aztán néhány év szünet után új műfajjal barátkozik, a dokumentumfilmmel. Marosvásárhelyről szóló, egy éven át forgatott 70 perces alkotása nem egy városimázs, inkább valamiféle szembenállás a mai gyors tempójú filmekkel. Egy film, amit nem érdemes csupán nézni, szemlélődni, felfedezni kell. Az idén harmincéves alkotóval beszélgettünk.

– Mi volt a koncepciója a Human Places című filmnek? Hogyan született az alkotás?

– Én akkor még a helyi tévénél dolgoztam. A tévé, ugye, egyfajta stílus, mást képvisel egy dokumentumfilm vagy játékfilm, másak a keretek. Engem érdekeltek az események, hétköznapi történetek is, amikor elidőzünk rajtuk, nemcsak egy vágókép erejéig használjuk fel, hanem az lesz maga történés.

– Gyakorlatilag ez a tévés híranyag meghosszabbításából született?

– Nem. Vannak események a filmben, vagyis eseményen filmeztem, ugyanakkor egy külső néző, aki mondjuk nem vásárhelyi, nem is tudja, hogy az egy szervezett dolog része. Én egy városfilmet szerettem volna készíteni, amelyben a főszereplő maga a város és a benne lakó hétköznapi ember, akit az utcán láthatunk. Ez egy koncepció volt: hogy csak kint forgatok, csak hétköznapi jeleneteket filmezek, ami minket körülvesz. Ezek pedig csak egy tág kompozícióban láthatók, mindegyik jelenet egy-másfél perc, és nincs vágás a köztük.

– Egy éven keresztül zajlott a forgatás. A film tavasszal kezdődik, nyár lesz, majd ősz, tél...

– Igen, télen kezdtem el forgatni, de tavasszal kezdődik a film, mert a tavasz az újrakezdés szimbóluma. 2015 februárjától 2016 februárjáig forgattam, és tavaly már megjelent a film. Ősszel szerepelt a bukaresti Docuart fesztiválon, ahol két vetítés volt moziban, majd elvitték Kolozsvárra is, ahol szintén moziban vetítették, aztán Vásárhelyen is volt három vetítés.

– Mi volt a célja vele?

– Minden film valamilyen szinten egy belső indíttatásból jön, az alkotó elsősorban saját magának készíti. Nyilván közönségnek szánja, de ő az első nézője is. Engem egyrészt az mozgatott, hogy alkossak valamit, készítsek valami mást, másrészt adjak feladatot magamnak, egy olyan feladatot, ahol én határozom meg a szabályokat. Nem volt olyan szándékom, hogy városfilmet készítsek, imázsfilmet, ezért is volt elég szabad kezem, de mégis kellett szabályokat hoznom magamnak. Az volt a célom, hogy az embereknek egyfajta teret adjak a gondolkodásra, mert nemcsak nézik a képeket, hanem közben bele is merülnek saját gondolatvilágukba, emlékeket is felidéznek. Ezért is nincs szöveg vagy felirat, hogy ne vonja el a figyelmet, csak a felvett atmoszféra van, amelyben nyilván vannak érthető párbeszédfoszlányok, de egy külföldi például nem értené. Azért is van ez a tág kép, a hosszú snittek, hogy a nézőnek legyen ideje ezeket megfigyelni. Nem az a gyors tempójú, minél több információt minél kevesebb idő alatt elmondani típusú film, éppen ezért kicsit szembenállás is a manapság trendi vágásmódokkal. Egy másfajta nézői attitűdöt igényel, de hozzám eddig inkább pozitív visszajelzések érkeztek. Bár volt, aki negatívat is mondott persze.

– Mi volt a negatív?

– Hogy ez a film nem szól semmiről. Bukarestben egy Moldovai Köztársaságból jött filmes versenyző mondta azt, hogy ez a film olyan, mint Tarr Béla filmjei: nem szól semmiről. Igazából ő nem tudta, de én bóknak vettem, hogy Tarr Bélához hasonlít. A pozitívum meg az volt, hogy megerősítették, nem igaz, hogy a nézőknek szükségük van a gyors vágásra, vagy nem igaz, hogy a nézők nem tudnak belemerülni egy ilyen lassú, meditatív filmbe. Nagyon sok pozitív vélemény volt, mindenki felfedezett egy saját történetet, világot, mindenkinek voltak kedvenc jelenetei, és mindenkinek más volt az.

– Miért dokumentumfilm? Nem olyan divatos ez a műfaj.

– Ennek több oka van. Fő oka, hogy könnyebben elérhető ez a műfaj egy olyan ember számára, akinek önerőből kell valamit megvalósítania. A téma pedig ugye az utcán hever, ahogy mondják. Én szeretek sétálni a városban, leülni, közben szemlélődni, megfigyelni az embereket, hogyan viselkednek. Ezeket az apró történeteket nap mint nap felfedezhetjük, én pedig merném filmszerűnek nevezni ezeket a pillanatokat is. Ha képesek vagyunk felfedezni vagy időt hagyni ezeknek a dolgoknak a kibontakozására, ugyanolyan történetek fellelhetők, mint amiket egy fikciós nagyjátékfilmben látunk. Azok is kis apró történettöredékekből állnak össze. Én azt látom amúgy, hogy egyre többen foglalkoznak dokumentumfilmmel, bár tény, hogy kevesebb emberhez jut el, szűkebb körhöz szól ez a műfaj. Hogy én miért készítettem dokumentumfilmet? Egyrészt ennek anyagi okai vannak, erre volt keret. Van egy egyszerű kamerám, annak egy egyszerű objektívje. Ugyanakkor meg is szerettem ezt a műfajt.

– Térjünk az elejére! Honnan ez a filmes szerelem?

– A kolozsvári Sapientia fotó-film-média szakán végeztem, azelőtt már foglalkoztam fotózással, azért is mentem oda tanulni. Ott szerettem bele a filmezésbe, hiszen az is egy vizuális műfaj, ott is képekkel mesélünk. Egyetem alatt készítettem rövidfilmeket, részt vettem Filmtett-táborokban, aztán igazából tévés meg ilyen-olyan munkákat vállaltam, és kicsit háttérbe szorult a saját filmek alkotása. Utolsó kisjátékfilmemet 2012-ben készítettem, ez pedig 2016-ra készült el.

– Vannak már új projektek?

– Most kezdtem kicsit nagyobb lendülettel dolgozni. Jó érzés volt mozivásznon látni az alkotásom. Nyilván az az álmom, hogy moziforgalmazásba kerüljön egy munkám, mindegy, hogy az játékfilm vagy dokumentumfilm. De addig hosszú az út. Most a filmem utóéletével foglalkozom, mert nemcsak filmesnek kell lenni ilyen esetben, hanem menedzsernek, PR-szakértőnek is. Emellett pályázgatok. Többfajta pályázatom van, forgatókönyvre, ötletre, félkész filmre is lehet pályázni.

– Az kerül előtérbe, amire keret is lesz?

– Igen, most már jó volna, ha kapnék támogatást egy film készítésére vagy akár leforgatására, mert ezt nem lehet, míg a világ, önerőből. Ha valaki támogatja, az egyfajta biztosíték, garancia is arra, hogy valahol bemutatják. Ettől függetlenül elkezdtem két projekten dolgozni, az egyik egy kisjátékfilm, a másik dokumentumfilm. Utóbbival ugyanúgy vagyok, hogy a képek megvannak a fejemben, megvan a forma is, de azt, hogy konkrétan miről fog szólni, most nem tudnám elmondani. Lehet, ha tudnám, hogy miről fog szólni, már nem is izgatna annyira a téma. A kisjátékfilmről meg annyit, hogy formailag más irányba mennék el most, ugyanis csak mozgás lenne benne, és abból próbálok egy filmet összerakni.

– Egy filmes alkotó néz is filmeket?

– Én elég sokat. Próbálok kevesebbet nézni, mert úgy érzem, ha sokat lát az ember, kiszívja belőle a kreativitást. Inkább nagyjátékfilmeket nézek, de sorozatokat és dokumentumfilmeket is követek. Midenevő vagyok. Kedvenc rendezőim, alkotóim vannak. Sokszor csinálom, hogy ha megtetszik egy film, megnézem, hogy az a rendező miket készített még, és előkeresem a legelső filmjeit, végigtekintem az életpályáját, megnézem, honnan hová jutott. Ehhez persze idő kell, egyetem alatt csak filmekkel foglalkoztunk, maga a szórakozás része egyfajta tanulás is volt. De most már próbálom visszaszorítani azt, hogy ilyen sokat nézzek, mert különben azt látom, hogy már mindent megcsináltak és nehéz újat csinálni.

– A nagy cél az, hogy nagy játékfilmet forgasson?

– Minden filmkészítőnek ez lehet az álma, mert az a csúcs. Én azonban az az alkotó vagyok, aki akkor készít filmet, amikor van mondanivalója. A mai világban nagy túltengés van képekből, nagyon nehéz olyasmivel előrukkolni, ami felkelti az emberek figyelmét. Ezt a filmet is azért készítettem, mert volt bennem egy késztetés. Közben kísérletezgetek is, szeretnék interaktív filmeket kitalálni. De bármilyen filmet készítek, nálam nagyon fontos a forma. Legyen egy nagyon egységes formája, egy erős stílusa, ami képileg egyértelmű. Legyen egy forma, ami összhangban van a történettel, és kiemeli azt. Ezzel szeretek játszani, ez az, ami érdekel.