Aprószentek napja – amikor „büntetlenül” lehet csapkodni a lányokat

A téli napforduló környékén, az új életciklus kezdetén már az ősidőkben szokás volt annak valamiféle löketet adni mágikuserő-átadással, növekedés- és termékenységserkentéssel, aminek egyik legkézenfekvőbb módját élő fából lemetszett vesszővel való veregetésben találták meg. Eme módiról már az ókori görög források megemlékeznek, ami jelzi mélyre nyúló gyökereit, mígnem

Krisztus későbbi követői azonban igen nehezen emésztették meg ezt, olyannyira nehezen, hogy még a 15. században is „sok rosszat és bűnös dolgot kevertek ehhez a szokáshoz”, legalábbis egyházi iratok tanúsága szerint, és a máig fennmaradt, vagy a régiek szellemében mintázott, aprószentekelés közben mondogatott rigmusok is a hajdani rituálékba engednek áthallást.

Az egyedül Máté evangéliumának második fejezetében taglalt történet szerint Heródes minden kétévesnél kisebb fiúgyereket megöletett Betlehemben és környékén, hogy biztos legyen a Messiás likvidálásában, nem tudva azt, hogy angyali sugallatra József asszonyával, Máriával és a kis Jézussal együtt már korábban Egyiptomba menekült. Egyes források több mint 140 ezer áldozatról beszélnek, ám a korabeli város teljes, hozzávetőleg ezerfős népességét is figyelembe vevő mértéktartóbbak 30–40-re teszik a meggyilkolt gyerekek számát. És

amihez azonban leválaszthatatlanul hozzátapadt a fentebb említett, jóval korábbi szokásrend.

Tiszteletük már a 3. században kimutatható Egyiptomban és Szíriában, de csak a 4. században, a Nagy Konstantin-i fordulat után „hivatalosították”, a liturgikus naptár eltéréséből adódóan azonban a Róma fennhatósága alá tartozó területeken december 28-ra „került át” az ünnepük. És mivel az eredeti „varázslatok”, így

művelésük hajdanán már a jeles napra virradólag elkezdődött, csak a későbbiek során tevődött át reggelre, illetve gyakorlatilag az egész napra. De nem volt mindegy, ki mikor került sorra.

Volt, ahol a családfő vagy nagyobb testvér vállalta ezt a nemes feladatot, volt, ahol szomszédra, rokonra bízták.

„Oda küldték a fiúgyermeket mustármagot kérni, ezt ő kellett megkeresse, például az ágy alatt, s amíg keresgélte, vesszővel, seprűvel a fenekére vertek, aztán jutalmul megajándékozták – írja dr. Barabás László néprajzi gyűjtő. – Ez is a protestáns falvak sajátossága (például Szabéd, Szentgerice, Márkod, Kibéd, Sóvárad, Parajd). Legtöbb helyen viszont már csak az idősek emlékeznek erre is.”

Aztán szerepcsere következett, és a délelőtt folyamán az addigi „áldozatok”, vagyis a 3–14 éves gyerekek indultak el aprószentekelni. Elsősorban a kislányos házakhoz, de emlékszem, gyerekkorom Csernátonában a keresztanyákat is meglátogattuk alma vagy pár szem dió reményében.

Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes imigyen emlékszik vissza az 1950-es évek csíkszentsimoni szokására: „Az Olt mellé mentünk jól hajló ágakért. Ha sok vesszőt gyűjtöttünk, akkor korbácsot is fontunk belőle, felszalagozták a leánykák, és azzal mentünk »aprószentekezni«.

Korondon általában két-háromtagú fiúcsoportok igyekeztek felkeresni a velük egykorú lányokat, jutalmul ott is kalácsra, aprópénzre számíthattak. „A házba lépve nemcsak leánykát, hanem felnőtteket is vesszővel gyengéden megveregettek, miközben sorra mindenikük elmondta a maga mondókáját” – írja István Lajos, aki 1958-ban többek között az alábbi rigmust jegyezte az akkor 11 éves Lőrincz Zoltántól:

Aprószentek, szent Dávid,

Pénzbe járjon bokáig,

A jó Isten áldása

Szálljon gazduram családjára.

Dr. Barabás László ma is őrzi a székelyhodosi Máthé Jóska nyolc vékony fűzfaágból összefont ostornyalábját, amit a nagyapjával közösen fontak aprószentek napjára, hogy legyen mivel lejárni a rokonokat, ismerősöket és a kislányos családokat.

Ceremónia királyi vezényszóra

Csíkszentkirályon a fiatal legények piros fűzfaágból készített, az öregek által nyolcágúra fonott korbáccsal csapkodták meg a lányokat, hogy szépek, egészségesek legyenek, miközben verset mondtak. A végén jutalomképpen szalag kerül a korbácsra, de a kínálmáció sem maradt el.

Székelyvarságon a fiúgyerekek és legények egyaránt járták a házakat, többnyire nyírfavesszővel, amiből kettőt, hármat, négyet gondosan összefontak. Bárth Jánostól tudjuk, arra is volt példa, hogy a karácsony előtti időszakban egy fűzfabokor egyik ágát meghasították, és az aprószentekre barkát hajtott. „Az ünnep reggelén az ágat levágták, és azzal jártak aprószentekelni. Mások Katalin napján nemcsak kis ágat vágtak és tettek vízbe az orgona (burusnyán-) fáról, hanem nagyobbat is, amely karácsony tájára kizöldült, és azt vitték magukkal” a kabátjuk alá rejtve, így óvva a hidegtől. A lányok, asszonyok megvesszőzése mellett hutyormagot vagy hutyoró magot is emlegettek, ami talán a nyírfavessző apró rügyeiben lévő magokkal hozható összefüggésbe.

Karácsony előtt pár nappal kimentek az erdőbe, és hosszú nyírfaágakat vágtak maguknak élő fáról; a felső végét befonták, és virágot tettek rá. Az ünnep harmadik estéjén, egészen pontosan éjfélkor gyülekeztek a király házánál népi viseltbe öltözve, a királynak két szalag a vállán és a mellén, keresztben.

A 16–18 éves fiúk már mindjárt éjfél után körbejárták a falu leányos házait, ahol pálinkával, kaláccsal kínálták őket (a kisebbek csak reggel indultak el, a házasemberek napközben, de ők beérték a szomszédok, komaasszonyok meglátogatásával). Kettős sorban, vesszőjüket a vállukon tartva, a király vezényszavára, énekelve vonultak az utcán. Amelyik házban nem gyúlt fény, jelezve, hogy szívesen látják őket, vagy zárva találták a kaput, arra jobbik esetben ráírták: „Ezért a leányért nem adnék egy hagymát!” Rosszabbik esetben a kaput kivették a sarkából, s jó messzire elvitték.

A benti ceremónia végén lányok szalagot kötöttek a nyírfavesszőkre – aki pirosat kapott, egyből fülig ért a szája, mert az megkülönböztetett figyelemről árulkodott.

A pálinkakóstolgatással azonban ildomos volt csínján bánni, mert reggel templomba kellett menni, és az öregasszonyok, potenciális anyósjelöltek árgus szemekkel figyelték, ki szenderedik el igehallgatás közben, no meg azt is, kinek van a legtöbb piros szalagja. A szentmise után közös ebéd következett a király házánál, de még onnan is illett saját lábon hazamenni, hogy ne csúfolják „szökött katonának”, gyenge legénynek az embert.

Beavatás keresztapákkal

Olyan csíki falvakról is tudni, ahol az édesanyák előre becsomagolt húsdarabokkal traktálták a házukat megtisztelő legényeket, akik aztán szabadban felállított tűzhelynél sütötték meg az összeset kiadós poharazgatás közben. A közös lakomán „fel is avatták” az arra érdemeseket, ami nagyjából abból állt, hogy a keresztapjuk leöntötte őket egy pohár porral, majd heveny alkoholbírási tesztnek vetették alá, végül egy-egy lányos házhoz vitték el az újdonsült legényeket, hogy az őszintébb arcuk is megmutatkozhassék.

A felső-háromszéki Szentföldhöz tartozó Esztelneken úgy tartották, a kisebeknek délelőtt, míg a még nem katonaviselt, de már bérmálkozott legényeknek, valamint – külön baráti csoportokban – a fiatal házas embereknek délután és este illik aprószentekelni. Itt az előző nap az erdőről hozott nyírfavesszőből (háromból vagy négyből) fonták a korbácsot, továbbá zöld és piros szalagot is beledolgoztak, hogy mutatósabb legyen.

Az ozsdolai gyerekek gyümölcsfa ágára aggattak színes szalagokat és (a vértanúk emlékére) piros csokrocskákat. A délutáni váltás, vagyis a nagyobb legények már csupasz gallyakkal indultak felkeresni az eladósorban levő lányokat, hogy jobban ki tudják „porolni” a szoknyájukat.

Csíkszentmártonban a következő mondóka kelt szárnyra:

„Eljött Aprószentek szürke szakállával,

Fenyegetett engem egy darab kolbásszal.

Nem kell nekem kolbász, csak egy darab kalács;

Ha nincs az asztal fiába, van a kamarában!"

Csíkszentimrén pedig így köszöntötték a családfőt:

„Telek patakában felnőtt bogáncskóró,

Tudom, gazduramból nem lesz királybíró!”

Volt, ahol a nős férfiak a saját feleségük „megveregetésével” kezdték a napot, máshol az istállóba kötött állatok is kaptak a suhintásból. Kalotaszentkirályon nyilvánosan megbotozták azokat, akik a kántálás után részegség miatt hiányoztak a templomból, vagy az ünnepek folyamán verekedtek, kötekedtek.

Beresztelkén kosaras bált rendeztek, másnap pedig minden legény végigment egy hosszú asztalon, miközben kétoldalt álló társai pálcaütésekkel vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeikért. A Nagy–Homoród vidékén, Szentpéteren ezen a napon az asszonyok még az 1980-as években is megszervezték a maguk zártkörű mulatságát. De

Ha mi nem is tartozunk közéjük, aprószentek napján bár gondoljunk azokra a gyerekekre, akiknek ilyenkor sem jut rendes étel, meleg ruha, szeretet, mert sajnálatos módon a 21. század első felére is maradt belőlük éppen elég.