Traktorok és mezőgépek szakértője

– Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?

– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam, és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.

– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?

– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító, Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.

A teljes interjú az Erdélyi Napló március 27-én megjelenő 12. lapszámában olvasható.