Mit kell mondani, és mit kell megírni

Vári Attila szerint nem önéletrajzot, inkább kórtörténetet kell írni

Egy igazi mesélőt ismerhettünk meg személyében, aki olykor humorral fűszerezve elevenített fel történeteket az életéből. Például megtudtuk, hogy miért van három születésnapja.

„Édesapámat, mikor 1945-ben Marosvásárhelyen felrobbantották az állomást, kihelyezték Sáromberkére. Nem volt ott anyakönyv, sem jegyzőség, mivel az Sárpatakon volt. Mivel a háború alatt a hidat felrobbantották, apám a Maros jegén kellett átmenjen bejelenteni. Ott egy kicsit elvitatkoztak a jegyzővel, hogy az „Attilát” egy „t”-vel vagy kettővel, avagy egy „l”-lel, netán kettővel kell-e írni. Végén megállapodtak egy „t”-ben és egy „l”-ben, a vita közben persze eltelt az idő, március 3., és zajlani kezdett a Maros is. Nagyanyám kijött a Maros partjára, és átkiabált, hogy apám él-e még, vagy megfulladt. Ő pedig már eközben elment Marosvásárhelyre, ahol 9-én jelentett be vásárhelyi lakosnak. Aztán, ismerjük ezt a gyönyörű szép balkáni világot, ahol hidat nem építenek, hanem inkább létesítenek egy új jegyzőséget, így Sáromberkén az akkori jegyző, Kristóf bácsi, már úgy emlékezett, hogy 6-án születtem, így is jegyezett be. Úgy, hogy többször kaptam katonai behívót, de oly sokáig voltam egyetemi polgár 1963-tól 1982-ig, hogy sohasem sikerült engem elvinni katonának.” A fenti sorokat azért jegyeztük le, mert Vári Attila bevallotta, hogy nem szeret ezekről a történetekről írni, pedig Lövétei Lázár László szerint legalább annyira nagy mesélő, mint Kányádi Sándor, ha nem nagyobb.

„Kapcsolatrendszerem nem én alakítottam, hanem a sorsom. És ezeket nem szabad megírni. Ezek egy személyre szabott történelmek, amiket el lehet mondani, el lehet sütni anekdotaként fehér asztal mögött, de mivel nem érzem mögötte a másik embert, akit most nevezzünk olvasónak, akkor miért írjam le. Halálom után talán a Szekuritáté irattárából előkerülő, elmesélt, lehallgatott történetekből kiadhatnak egy kötetet, amelynek úgy képzelném el a címét, hogy Erdélyi legend(V)árium. Ezek az események velem történtek meg, és nem a regény- vagy novellahőseimmel. Nyilván, vannak életrajzi áthallások egy-egy írásban, valami a tapasztalatokból átszüremlik, de nem szabad egy az egyben megírni őket. Széchenyi Zsigmondnak kezdődik egyik könyve azzal, hogy: »Egészen mostanáig tisztességes embernek tartottam magam. Soha nem írtam meg vadászélményeimet. Most kilépek ebből a körből.« Én nem akarok kilépni.”

Természetesen ezek után rögtön következett a kérdés, hogy akkor mit érdemes megírni. Vári Attila szerint sokkal „félelmetesebb” dolgokról, eseményekről kell értesíteni az utókort. „Az én hőseim egy hajdanában tényleg létező kisvendéglőben ülnek Marosvásárhelyen, de lehetne ez a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő asztaltársasága is, ahová én becsöppentem. Ott ülnek. Kortalanok, mert emlékeznek Bosznia okkupációjára, mert ott voltak a monarchia legszebb éveiben, de a trianoni döntés utáni éveket is megszenvedték, sőt most a „retrocsedációs” törvény alapján visszakaptak egyet s mást. Szóval végigélték ezt a huszadik (büntető)századot. Próbálom beléjük suszterolni élményeimet és azokat a visszásságait ennek a századnak, amelyeket mindannyian – akár szüleink vagy nagyszüleink révén is – de megszenvedtünk.”