Méltók maradnának a székely előnévhez

A három megye – Maros, Kolozs és Fehér – találkozásánál fekvő Székelykocsárdot és a tőle három kilométerre található Székelyföldvárt 460, illetve 35 magyar lakja. Aki a megmaradás keskeny útját választotta, az a Székelyföld peremén is képes magyarként létezni.

A házak gazdát, a családok nemzetiséget váltanak

A székelykocsárdi magyarság nem roppant össze a trianoni békediktátum után sem. Bár az agrárreform következtében földjeinek jelentős részét elveszítette, Szabó Gergely helyi lelkész szerint a református egyház a két világháború között a fénykorát élte. Felekezeti oktatás, fiú-, lány- és nőszövetség, vasárnapi iskola, többszörösen kitüntetett vegyes kórus működött az akkor még 78 százalékban magyarok által lakott faluban. A gyülekezet számbeli és anyagi leépülése a kommunista rendszer évtizedei alatt következett be. Szabó tiszteletes 1976-tól errefelé csaknem 98 olyan házat számolt össze, amelzeket valamikor magyar családok laktak, de ma már román a gazdájuk. 

A lelkész statisztikái között ugyan­akkor 28 vegyes házasság szerepel. „Elvétve még előfordul, hogy a másik fél is átáll reformátusnak, sőt gyermekét is annak kereszteli, aki később, ünnepekkor a szeretetcsomagot ugyan örömmel átveszi, de verset már nem mond. Az ilyen gyermekből magyar ember biztos nem lesz” – állapítja meg keserű szájízzel Szabó Gergely. Földvári lelkészkollégája, Kónya Gerő viszont azt tapasztalta, hogy a kettős állampolgárság némileg megmozgatta a magyarságtudatot azokban, akik rég elfelejtettek, vagy nem is akartak magyarként élni. A beolvadás viszont így is megfékezhetetlen.

A magyarság sorsáért felelősséget érző és vállaló személyek azt is fájlalják, hogy míg a 80-as évekig a cigányok magyar elemibe járatták gyermekeiket, ma már alig akarnak megszólalni magyarul. „A feleségem, aki magyar szakos tanárnőként dolgozta le az életét, sokszor kikészülve tért haza, hisz ez az apuka is, az az anyuka is azt mondta: azért íratta magyar csemetéjét román osztályba, mert ott egy tantárggyal kevesebbet kell tanulni! Ez a visszatérő motívum” – mondja Babos Dezső református gondnok. Az RMDSZ kocsárdi elnökének, Csegezi Zsuzsának jobb tapasztalatai vannak. Mint mondja, a magyar osztályba járó fiainak az osztálytársai egytől egyig vegyes házasságból származó gyerekek.

Korrekt etnikai viszony román dominanciával

Babos Dezső gondnok öt mandátumon keresztül volt önkormányzati képviselő. A tizenegy fős kocsárdi testületben az elején még három, ma már csak két magyar tevékenykedik. „Még így is sokszor a mérleg nyelve vagyunk, ezért kénytelenek odafigyelni ránk. Az éppen székben lévő polgármesternek meg is szoktuk mondani: mi tettünk oda, mi váltunk le!” – büszkélkedik Babos. Hogy ez nem mellébeszélés, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a jelenlegi szociáldemokrata elöljáró, a Vajdaszegről ingázó Ioan Rusu éppen az RMDSZ elnökét alkalmazta személyes tanácsosként.

Babos Dezső szerint a jónak mondható román–magyar viszony elsősorban a tiszteleten alapul.
„A románok nagy többsége tisztában van azzal, hogy ez valamikor magyar falu volt, őket a kommunista rendszer és az egykori ortodox pópa, őseiket meg a magyar uraságok telepítették be. Ugyanakkor elismeréssel szólnak a mi összetartásunkról és kulturális tevékenységeinkről, melyek náluk hiánycikknek számítanak” – mondja az egyházi gondnok. Ami az etnikai arányok végleges felborítását illeti, sokan emlékeznek arra a Dés mellől Székelykocsárdra helyezett görög keleti papra, aki a 60-as évek derekán tízesével hozta be falustársait.

Jó viszony ide vagy oda, a tanintézet elnevezésekor hiába ragaszkodott a magyar közösség a közel négy évtizedig Kocsárdon szolgáló néhai Dózsa István iskolaépítő igazgató nevéhez, a többség arról a Simion Lazărról keresztelte el a tanodát, aki Erdélynek az ókirálysághoz való csatolásáért küzdött. Bár az impériumváltás után aktívan kivette a részét a román nyelvű oktatás bevezetéséből, Lazărról még a román diákok sem tudják, ki volt, és mit tett a településért.

Az egyházi ingatlanok visszaszerzése is komoly összecsapást jelentett Székelykocsárd román községvezetésével. A reformátusok három évig pereskedtek három államosított épületükért, az óvodáért, a pékségért és a magyar házért, melyeket végül 2003-ban sikerült telekkönyvezniük. Földvár lelkipásztorának, Kónya Gerőnek még az ősök nyugvóhelyéért, a református temetőért is a bírósághoz kellett fordulnia.

Pezsgő élet – Isten segedelmével

A fogyás és az asszimiláció dacára a két faluban mégis pezseg a magyarság élete. Székelyföldváron 2013 nyarán a maroknyi közösség vállalta a Kárpát-medence Földvár nevű települései évi találkozójának a megszervezését. A mikéntre Kónya tiszteletes válasza egyszerű: Isten segedelmével. A 13. alkalom szerencsésnek bizonyult: Balatonföldvár, Dunaföldvár, Tiszaföldvár, Pusztaföldvár, Bácsföldvár népes küldöttsége elégedetten távozott a háromnapos rendezvényről. A helyiek Szent István államalapító király és Dsida Jenő domborműveivel gazdagodtak, melyek a helyi református templomot ékesítik.

Székelykocsárdon az RMDSZ, az egyház, a közbirtokosság és a szárnyait most bontogató Cserevár Egyesület felel a magyarság szellemi és lelki gyarapodásáért. „Egyházi kórusunk van, mellyel időnként más települések templomaiban is fellépünk, a közbirtokosság székhelyén klubot működtetünk, újságot olvasunk, régi filmeket nézünk, fitneszezünk, cserkésztevékenységet folytatunk, bálokat szervezünk, időnként csoportos kolozsvári színházlátogatásra vállalkozunk” – mutatja be a dús eseménynaptárt Csegezi Zsuzsa, aki egyben a Cserevár vezetője is. A civil szervezet a közeljövőben interetnikai fesztivált készül szervezni.

Ottjártunkkor a Nagyenyedről heti két alkalommal kilátogató Osváth Kingát csodálhatjuk meg, milyen odaadással tanítja társasági, modern- és néptáncra a Magyar Ház épületében összesereglett gyermekeket. Összesen 30 kislányt oktat két külön korcsoportban. Merthogy manapság is van Kocsárdon gyermek bőven. Az elemiben 22-en tanulnak magyarul, a felsőbb osztályokban 24-en, óvodába 16-an járnak.

A nyolcadikosok egy része, mintegy hagyományszerűen a nagyenyedi kollégiumot választja, akinek a Bethlen Gábor alapította tanintézet kemény diónak tűnik, a közelebbi, csak román tagozattal rendelkező marosújvári gimnáziumba iratkozik be. A helyi iskolából számos ismert személyiség került ki, ami főként a pedagógusoknak köszönhető. „Érződik, hogy az oktatók java része helybéli, nem távolról érkezett, aki itt ül egy-két évig, majd továbbáll” – véli Csegezi Zsuzsa. Valamikor Földváron is működött anyanyelvű oktatás. A legutóbbi felekezeti iskolát 1926-ban építették. Kónya Gerő tiszteletes és presbitériuma ma már nem iskolaalapításon, hanem öregotthon építésén gondolkodik. „El is kezdtük, de pénzhiány miatt elakadtunk. Pedig akár székelyföldi időseket is lehetne idehozni” – álmodozik a lelkész.

Gazdasági gondokat nem simít az aszfalt

A két aranyosszéki falu szinte hiába került fel a valamikor tengelytörő, mára leaszfaltozott bekötőút révén – mely Marosvásárhely és Gyulafehérvár között mintegy 30 kilométerrel rövidíti le a távot – az autóstérképre. A környékbeliek úgy tudják, az aszfaltszőnyeg kizárólag a közeli tyúkfarm kedvéért került az útra. A valamikori disznóhizlaldára az a Transavia Rt. tette rá a kezét, melynek egyik részvényese Adrian Năstase volt kormányfő – vélik tudni a környékbeliek, akik többször is látták a farmra látogatni a jelenleg börtönbüntetését töltő politikus nejét, Dana Năstasét.

„Nem lendített ez az út semmit sem Kocsárd, sem Földvár, sem a környék életén – állítja Csegezi Zsuzsa. – Jó, hogy van aszfalt, de még egyetlen külföldi beruházót sem vonzott, sőt azok a munkalehetőségek is megszűntek, amelyek addig léteztek”. Számos kocsárdi és földvári járt a közeli marosújvári szódagyárba vagy a mintegy 30 kilométerre lévő aranyosgyéresi vasipari kombinátba dolgozni. Mára mindkét, egykor virágzó ipari kolosszus ócskavas-gyűjtemény látványát nyújtja. Nagyon sok fiatal, különösképpen a családapák külföldön keresik a boldogulást, ám próbálkozásuk sokszor rosszul sül el. Az első hónapokban még gyarapodik a családi kassza, később viszont kiderül: nincs az a pénz, ami a távol lévő családtagot pótolná.

És az állomás? A híres székelyko­csárdi vasútállomás sem kínál mun­kalehetőséget a helyieknek? „Már mindössze három egyháztagunk dolgozik ott” – számolja Szabó Gergely. Pedig évtizedekkel ezelőtt, az első világháború idején az állomás a monarchia egyik legforgalmasabb vasúti gócpontja volt. A földvári református egyházközség monográfiájának írója, Ady László így írt róla: „Látható volt itt a háborús idők minden mozzanata: hadseregszállítás, sebesültek érkezése, 1916 őszén a menekülés, 1918-ban a harcterekről való hazaözönlés és az azt követő felfordult állapotok. 1919-ben a köztársasági kormányforma életbe léptetése a községben semmi nagyobb rázkódást nem idézett elő. A szomszédos Marosújvárnál lépte át a román megszálló csapat a demarkációs vonalat, s ugyanazon a napon Földvárra is bevonult”.

„Elhagyatott épületnek tűnik, nemhogy vasutas, utas sincs” – egészíti ki kollégáját Kónya Gerő.
A székelyföldvári lelkész eredetileg az 1904-ben átadott főépület falára képzelte el azt a Vetró András által készített plakettet, mellyel Dsida Jenőnek szerettek volna emléket állítani. A pap aztán ráeszmélt, hogy egy fantomépületen aligha lenne biztonságban a tragikus sorsú költő arcmása, aki annak idején még a forgalmas váróteremben írta meg a Nagycsütörtök című versét.

Hogyan váltott nevet a kocsárdi állomás?

Amúgy a kocsárdi vonatállomás és a földvári református templom között egyéb összefonódások is léteznek. A kocsárdi vasúti csomóponthoz csak a mintegy három kilométerrel odébb fekvő faluból, Székelyföldvárról letérve lehet eljutni. Az állomás területileg az előbbi településhez tartozik, mégis a másikhoz van közelebb. Ráadásul románul Földvár, és nem Kocsárd nevét viseli: Războieni.

Pontosabban a falu kapta az állomásról a román nevét, és nem fordítva. „Keresztapja” a megszálló román hadsereg tisztje, az 1918. december 6-án bevonuló Vasile Nădejde volt, aki, amikor az állomás homlokzatán meglátta a Székelykocsárd (Cucerdea Secuiască) feliratot, parancsot adott, hogy azonnal cseréljék le. „Mivel ezt az állomást és vasúti csomót a bákói 15-ös Războieni regiment foglalta el, mától kezdve hívják Războieni-nek!” – jelentette ki az egybegyűlt románság legnagyobb örömére.

A földvári románság nem érte be Ioachim Mureşan tettével, aki felmászott az épületre, és lecserélte a feliratot; úgy döntött, hogy a románul addig Feldioara Secuiască nevű falut Feldioara-Războienire kereszteli. A jelenlegi Războieni-Cetate nevet 1925-ben kapta a település. Néhány évvel később Székelykocsárd is Cucerdea Secuieascából Lunca Mureşului lett. Az itteni magyarok szívében azonban akkor is kocsárdi marad az állomás, ha sínpárjain egyre ritkább a vonatkerék-zakatolás, és a szomszédos nagyközségben egyre kevesebben vállalják az Orbán Balázs által még oly méltónak tartott székely előnevet.