Két forradalomnyi boldogság

Sikeres gyógyszerkutatói pályát futott be, noha az álma az volt, hogy színházrendező legyen. Olyan periódusban volt szenátor, majd Kolozs megye alprefektusa, amikor magyar invázióval fenyegettek a román politikusok. Buchwald Péter vegyésszel és politikussal kutatásról, politikáról, sportról és családról beszélgettünk.

2014. július 30., 13:282014. július 30., 13:28

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

– Honnan indult útjára kutatói, majd később politikusi karrierje?

– Külvárosi gyerek voltam, Kolozsváron, a Békásban nagy kertes házban laktunk, a háború idején még tehenünk is volt. A kertünk aljában egy lapos területen focipálya volt, amikor oda kimentem, és a labdát kétszer leütöttem, összesereglett a környék összes gyermeke. Egyszerű, munkáscsaládok gyerekei voltak – akkoriban talán mi voltunk arrafelé az egyetlen értelmiségi család –, de jobban kötődtem hozzájuk, mint az iskolában az elkényeztetett városi kollégáimhoz. Az utcában, ahová a kertünk nyílt, csak magyarok laktak, 1948-ban jelent meg az első román, egy rendőr, ma viszont már alig van magyar arrafelé.

– Az 1989-es események sokunk életében bizonyultak sorsfordítónak, de ez az ön esetében fokozottan igaz.

– Miután Kolozsváron is megalakult az RMDSZ, 1990 januárjában érkezett egy olyan ajánlat az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Fronttól, hogy a kolozsvári szervezet magyar alelnököt kapjon. Kérdezték, elvállalom-e egy-két hónapra? Elvállaltam, mert életemben kétszer éreztem hasonló boldogságot: 1956-ban, amikor Magyarországon kitört a forradalom, és 1989-ben, amikor Romániában megbukott a diktatúra. Hittük, hogy forradalom volt – ma már szent meggyőződésem, hogy irányított akármi volt, nyakig benne a szekuval, valószínűleg az oroszokat is nagyon zavarta, hogy még létezik egy ilyen diktátor. Így lettem a városi front alelnöke, szedett-vedett társaság élére kerültem, 80 százalékuk román volt, olyanok is ágáltak ott, akik azelőtt kommunista néptanács alkalmazottai voltak. Első „tevékenységem” az volt, hogy Péccsel aláírtam a testvérvárosi szerződést. Amúgy a lakások, volt pártirodák elosztása, a rendőrség és a szemetesek tartoztak hozzánk, minden más a megyéhez, úgyhogy sokat nem tehettünk. Az akkori városvezetőt, az igencsak jóravaló Octavian Buracut akkor utálták meg a románok, amikor aláírta, hogy a magyaroknak vissza kell szolgáltatni az iskoláikat. Szerencsétlen később azzal védekezett, hogy nem nézte meg, mit ír alá.

A teljes interjú az Erdélyi Napló július 31-én megjelenő 30. lapszámában olvasható.