Káosz és elutasítások sorozata Toásó Előd tárgyalásán

Huszonhat férfi alszik az osztályteremnyi szobában a cochabambai rendőrség Heroinas sugárúti bázisán. Rabok és őrzők vegyesen, fele-fele arányban. Emeletes vaságyakon (némelyiken matrac sincs), földre dobott rongyokon. Itt szerencsére meleg van, éjjelre ki lehet nyitni az ablakot. Mosdó, vécé az udvar másik végében, de az emeletről a fogvatartottak csak úgy mehetnek le, ha a testőreik – akik szintén La Pazból érkeztek, a San Pedro börtönben dolgozó rendőrök – velük mennek. A vizes blokkban a harmadik napon már volt zuhanyrózsa, porcelán vécé és meleg víz is, mert a jobb módú rabok megvették a hozzávalókat és kifizették a kis, villannyal üzemelő bojler beszerelésének költségeit is. A rendőrök örültek a nem várt beruházásnak, mert tudták, ha lejár a per, az új dolgokat megöröklik a fővárosba visszaszállított raboktól, akiknek jelentős része nemrég még az ország elitjének számított. Közismert – ellenzéki – politikusok, jól menő üzletemberek, a hadsereg egykori ezredesei is vannak közöttük.

Reggel hatkor van ébresztő. Akinek van reggelije, az eszik, a csapatból csak hárman kávéznak. A rabok onnan tudják, ha közeleg az indulás ideje, hogy a lépcsőlejáróhoz tolat a katonazöldre festett páncélozott rabszállító, és az állig felfegyverzett, símaszkos kommandósok felsorakoznak az udvaron. Ilyenkor mindenki pólót vált: van, aki „autonomista vagyok, nem terrorista” feliratot visel magán, másikon azt látni, „Igazságszolgáltatás és szabadság!”. Tóásó Előd és Marcio Tadic egyformában van, egy magyarra nehezen lefordítható kép- és szójátékkal. Rajta van egy galamb (melynek spanyol neve egyben férfi nemi szervet is jelent), és alatta a szöveg, első tagja idézőjelben: „Fegyverrel születtünk” (ez utalás arra, hogy férfiak), de nem vagyunk terroristák!

A személyi őrök megpróbálják ráadni a golyóálló mellényeket a fogvatartottakra, akik ez ellen hangosan tiltakoznak. Egyrészt azért, mert ők nem bűnözők, másrészt őket nem akarja senki lelőni. Általában fél órát tart a huzavona, de ezt a kommandósok előre belekalkulálták az időbe. Amikor mindenkire ráadták a mellényt, a személyi őr hozzábilincseli magát a fogvatartotthoz, és leindulnak a lépcsőn.

A konvoj minden nap más időpontban gördül ki a kapun. A forgalmat előre leállítják. Elől motoros rendőr megy, aztán egy pick-up szerű teherautón tíz állig felfegyverzett kommandós, ujjal a géppuska ravaszán. Ezután jön a busz, benne a tizenhárom rabbal és őrzőikkel, majd újra kisteherautó kommandósokkal, hogy a sort egy szirénázó rendőrautó zárja. Minden nap más útvonalat használnak.

A rácsos ablakon a rabok a járókelőket figyelik, és folyamatosan jelszavakat kiabálnak. Igazságot, emberhez méltó bánásmódot, becsületes eljárást követelve. Sokan visszaintegetnek, tapsolnak, szidják a kormányt. Szerda van, ma a konvoj a főtér érintésével akar eljutni a tárgyalás helyszínére. Homokszem került a gépezetbe: a polgármesteri hivatal előtt hatalmas tömeg tüntet. Már nincs visszaút, át kellett hajtani a protestálókon. Autonomisták vagyunk, nem terroristák – kiáltották a rabok a buszból, erre a tömeg „vesszen a kormány!”-nyal válaszol. A kommandósok idegesen markolják a fegyvereiket, a busz lassan halad át a szétnyíló tömegen. Megúsztuk, sóhajtanak fel az utóvédek, a parancsnok a rádión üvöltve tolja le az útvonalért felelős rendőrt, sérelmezve, hogy miért nem tudott a tüntetésről.

Az Igazságügyi palota környékén – melyet reggel hat óta tűzszerészek vizsgálnak – szintén le van lezárva a forgalom, a rabszállító jármű az oldalsó kapu előtt áll meg. Az ajtó addig nem nyílik ki, amíg a kommandósok fel nem sorakoznak, elállva az utat a járókelők és a sajtó elől. A járműből párosan ugranak ki a rabok a velük összebilincselt őrzővel, aki gyakorlatilag húzza maga után a többnyire a sajtónak integető és kiabáló fogvatartottat az alig három méteres szakaszon, amíg beérnek a kapualjba. A terembe felérve leveszik a bilincseket, levetik a golyóálló mellényt is, melyet kinek-kinek a saját széke támlájára kell öltenie. Az őrök nem vethetik le, nekik egész nap ebben kell izzadniuk. Ekkor rajtuk és a termet kívülről őrző kommandósokon kívül senki sincs az emeleten. Ettől fogva várni kell, néha akár másfél órát is, amíg sorra megérkeznek a hozzátartozók, ügyvédek és (már amikor beengedik őket), a sajtó. Lassú a folyamat, mert mindenkit szigorúan átvizsgálnak, elkérve a személyi okmányaikat is.

Van olyan fogvatartott – kettő is –, aki egyenesen a kórházból érkezik, orvosokkal és ápolónőkkel. Akad olyan, akit szigorított börtönből hoznak, és persze van köztük sok hiányzó, összesen tizenhét szökevénynek nyilvánított gyanúsított is. A szerencsésebbek a biztonságos külföldön várják az ügyük alakulását, de páran Santa Cruzban vannak börtönben – őnekik elfelejtették időben megküldeni az idézést, és ők különben is megtámadták a helyszínt, arra hivatkozva, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében az ő városukban, vagyis az elfogás helyén kellene megtartani a tárgyalást. Marcel Sosa ügyész szerint viszont nem, mert terrorizmus elleni ügyek a fővároshoz tartoznak, amióta a kormány a 007-es törvényt megszavazta. Az apró tény, mely szerint Cochabamba jelenleg nem az ország fővárosa, láthatóan senkit sem zavar a vádlók részéről.

Van egy világhírű hiányzó is, aki házi őrizetben van ugyan Bolíviában, de nem ment el a tárgyalásra. A Che Guevarát elfogó tábornoknak, Gary Prado Salmonnak orvosi papírja van arról, hogy akut szívbetegsége miatt nem mehet ezer méternél magasabban fekvő településre, és Cochabamba kétezer méter fölött van. Ez sem zavarja a bírót, aki szökevénynek minősíti a tolószékes, agg katonát.

Hozzátartozó státusban vagyok, a Baptista Szeretetszolgálat küldötteként a családot képviselem. Elveszik az útlevelem, a hátizsákom olyan alaposan átnézik, hogy megtalálják benne a hónapok óta elveszettnek hitt pendrive-ot. Bevihetem a táskában lévő többi technikai eszközzel együtt, de lelkemre kötik, hogy nem használhatom. Veszélyes játék lenne bármit elővenni: hétfőn a telefonomon meg akartam nézni, hány óra, és majdnem kiraktak a tárgyalóteremből. Az nem volt probléma, hogy az ügyész Tóásó védőjének beszéde alatt ipadján – a hangokból ítélve – az Angry Birds nevű játékon játszott, a bíró elküldött számtalan sms-t és a mellettem álló rendőr is telefonált egyszer. A mellette üllő hozzátartozók védtek meg, akik nagyon szolidárisak velem, sorstársnak tartanak és távolról üdvözölnek, akárhol futunk össze a kisvárosban. Ez az ember tízezer kilométert repült azért, hogy itt legyen ezen a bohózaton, mondták a rendőrnek, mire az morogva visszavonult.

Kezdődik a harmadik tárgyalási nap, miután a második félbeszakadt. Kedden előbb Tóásó Előd szabadlábra helyezési kérelmét, utána pedig a bíró elleni elfogultságot utasították el bicskanyitogató módon, és erre jött a himnuszéneklős, káoszba torkoló ellenreakció, ami után a bíró berekesztette a tárgyalást. Ma újra van a teremben sajtó, de a kiutasított nemzetközi megfigyelők (neves brazil jogászok) már elhagyták az országot. Sokat nem értek a spanyol jogi nyelvből, ezért inkább a külső zajokra figyelek. Ma újra petárdalövéseket, izgatott tömeg zaját hallani, erre néha egy nagyobb dörrenés megy válaszul: a rendőrség könnygázt lő ki a tüntetőkre. Másik irányból ütemesen skandáló tömeg érkezik, egy pillanatra a tárgyalást levezető bíró is kiesik a szerepéből és belehallgat a rigmusba. A versike az államelnök, Evo Morales és helyettese, Linera között feltételez egynemű szexuális kapcsolatot igen szókimondóan, a termen diszkrét röhögés moraja vonul át.

Mivel nem értem a spanyol jogi szöveget, és a magyar tolmács, Otero Bianca (Fehér Bianka) Előd mellett ül, unalmamban az elnök múló dicsőségén gondolkodom. Tavaly még meggyőző fölénnyel nyerte meg másodjára a választást, most alig huszonnyolc százalékon áll és az ország majd összes városában tüntetnek ellene. A fővárosban gyakorlatilag ostromállapotok vannak, a dühös bányászokat és a farmereket a belvárosból próbálja kiszorítani a rendőrség. Lám itt, az ő hátországának számító Cochabambában is utcára vonulnak az emberek, mert az egekbe szökő élelmiszerárak és az egyre kevesebb munkalehetőség reménytelenné tette sokuk életét ebben a talán legszegényebb Latin-Amerikai országban. Morales zuhanó népszerűségén már az sem segített, hogy a szilveszter előtti utolsó munkanapon visszamondta a január egytől tervezett hetven százalékos (!) üzemanyagár-emelést, de az is csak szemernyit javított a megítélésén, hogy előbányászott egy ősrégi konfliktust és hadüzenettel felérő nyilatkozatban követelte Chilétől, hogy adjon a tengertől elzárt ország számára kijutási lehetőséget egy kikötőbe.

Alig melegednénk bele a tárgyalásba, máris újra felfüggesztik. Gelafio Santi Esteban gyanúsított ugyanis azt kérte, a vád mutassa be azt a tárgyi bizonyítékot, amely miatt őt a terroristaszervezkedéssel gyanúsítják. A vád láthatóan zavarodottan azt mondta, minden benne van a rendőrségi iratokban, de a védelem ragaszkodott a bizonyítékhoz. Ekkor derült ki, az ügyészek egyetlen bizonyítékot sem hoztak le a fővárosból, így a bíró nem tehetett mást, mint berekesztette az ülést, másnap reggelig adva haladékot a bizonyítékok ideszállítására. Esteban stratégiája érthető, mivel a vád szerint ő fegyvert adott el Eduardó Rózsa Floresnek, ami tényszerűen igaz, de azt akarja megmutatni a bírónak és a sajtónak, hogy ez egy ősrégi mordály, melyet a később lelőtt bolíviai–horvát–magyar állampolgárságú férfi az otthoni gyűjteménye számára vásárolt meg.

Villámgyorsan kiterelnek a teremből, a foglyokat is visszaviszik a szálláshelyükre, én pedig elindulok Elődnek ebédet vásárolni. Jóval többet kell vennem, mint amennyire szüksége van, mert amikor lehozták, még nem voltam itt, így a többi rab kegyelemkenyerén élt, és ezt a gesztust most illik viszonozni. Hatalmas pizzákkal érkezem a most börtönként szolgáló rendőrőrse, ahol elveszik az irataim és a telefonjaim, megmotoznak, többen is ízmintát vesznek a pizzából, megvizsgálják a kóla savtartalmát és csak azután engednek fel az emeletre. Délután nincs tárgyalás az elnapolás miatt, ezért megkérem Elődöt, írja össze, mire van szüksége, mert most lett időm beszerezni. Szerény a lista: lepedő és műanyag evőeszköz, és persze valami vacsorára.

Leíratom vele spanyolul a lepedő nevét – az evőeszközt el tudom mutogatni a „plasztik” szó ismételgetésével, de furán néznének rám a boltban, ha lefeküdnék a padlóra. A boltban a fizetés után mindenütt megkérdezik a személyi számom, amit először nem értek, aztán eszembe jut az előző bolíviai látogatásomon hallott dolog: minden munkavállalónak a fizetése egy bizonyos értékéig ellenszámlákat kell bemutatnia, igazolva, hogy a pénzt nem a feketegazdaságban költötte el.

Estére könnyű vacsorát viszek: avokádó, paradicsom, friss sajt, mandarin, banán, jellegzetes bolíviai zsemle és persze a délben kért dolgok. Három Tibi csokit is beteszek a szatyorba, hogy Előd egy kicsit otthon érezhesse magát. A hozzátartozók fogadására használható folyósószakaszon újabb előrelépés: valamely rab behozatott egy tévékészüléket. Épp esti híradó megy, a tegnapi himnuszéneklést mutatják, és a riporter is rosszallóan jegyzi meg, hogy sem a tárgyalást levezető bíró, sem az ügyészek nem álltak fel a nemzeti imájuk alatt, a rendőrök és a kommandósok viszont tele torokból énekeltek.

Tíz percet maradhatok, utána mennem kell.

Lukács Csaba (Cochabamba)