Hegymászás megpróbáltatásokkal

Rengeteget túráznak együtt belföldön, és a remények szerint külföldi utakra is vállalkoznak még együtt azok a hegymászók, akiknek múlt héten sikerült meghódítaniuk az Alpok hat híres északi nagyfalának egyikét, a Svájc és Olaszország határán lévő Piz Badile csúcsát. Az Aquila Sport Klub szervezésében két sepsiszentgyörgyi hegymászó, Wagner Attila és Német Albert, valamint a székelyudvarhelyi Toásó István és a hegyimentőként dolgozó Szikszai Attila egy csapatként küzdötte fel magát a 3308 méter magas csúcsra július 15-én, napra pontosan 78 évvel az első mászók után.

Mint a nagy mászótapasztalattal bíró (az Aconcaguát, a himalájai Cso-Ojut, az Andokat, a Mont Blancot, a Matterhornt, valamint a Grossglocknert megjárt) székelyudvarhelyi részvevők elmondták, ez a magashegyi mászás teljesen más technikát és felszerelést igényelt, mint például a himalájai: kevés volt a hó, meglehetősen derűs, meleg időben haladtak felfelé a majdhogynem függőleges gránitfalon, amelyen helyenként semmiféle biztosítást nem tudtak használni. A hegymászás során sok múlik a csapatmunkán: a részvevőknek száz százalékig meg kell bízniuk társaikban, hiszen egymást biztosítják 50–60 méteres szakaszokon – fejtette ki Toásó István, aki a kilencvenes évek óta rendszeresen mászik hegyet. Nagyon fontos a jó minőségű felszerelés, amely megduplázhatja a teljes mászás több száz eurós költségeit – mutatott rá Szikszai Attila, hozzátéve, minden hegymászáskor számítani kell arra, hogy egy ék, egy karabiner vagy egy kötél megsérül, elmarad. Ez az út ebből a szempontból szerencsés volt, ugyanis a felszerelést hiánytalanul hazahozták, még a legkisebb tartozékok közül sem veszítettek el semmit.

Másféle váratlan helyzetek azonban nehezítették a kétnapos hegymászást: a hiányos útmutatást követve 14-én egy helyen eltévedtek, ami háromórás időkiesést okozott. Ennek következtében a mászóknak bivakolniuk kellett, vagyis egymást biztosítva a úgynevezett bivakzsákban, sziklahasadékokban aludtak a csúcs alatt. 15-én szerencsésen felértek a csúcsra, visszafelé azonban – az északi gerincen jöttek le, ami nehezebbnek bizonyult a felfelé vezető útnál – rájöttek, az élelmiszerük és vizük igencsak fogy. Toásó megosztotta tartalékát társaival, de a melegben végül neki is szűkösen volt elég. „Amikor leértünk, úgy megittunk négy-négy liter vizet, hogy észre se vettük” – mondta el. A hegymászók hazatérve máris új utakat tervezgetnek: visszamennének az Alpokba, és a környéken is gyakran túráznának, felkészülendő a további nagyobb megpróbáltatásokra.