Éjjel a részeg hajóban

Az ókori romokat látogató turistáknak persze vannak hagyományos szórakoztató programok. Majdnem minden nagyobb hotel ünnepi vacsorával készül az újévre. A legpatinásabb, a XIX. század közepén épült Katarakt 385 dolláros és hétfogásos ünnepi vacsorát ad azoknak, akik a folyóra néző létező legjobb kilátásból szeretnék megünnepelni az év utolsó napján, hogy milyen gazdagok.

A drogprobléma pedig valódi, létező gond a forradalom utáni országban. Már a kornison hozzánk lépnek kedves, feketearcú fiatalemberek, akik a kedélyünk miatt aggódva kínálnak eladásra hasist, ópiumiot, illetve Tramadolt. Ez utóbbi szintetikus morfiumtabletta. Fájdalomcsillapító, amelyet végstádiumban lévő halálos betegeknek adnak. Ez a drog a legelterjedtebb az országban, közvetlenül a hasis után. Ezt követi csak harmadikként az alkohol, pedig alkoholt hivatalosan is lehet kapni, kijelölt helyeken.

Nem tartott sokáig megtalálnunk a város legsúlyosabb helyét. A sötétség szívét, ha úgy tetszik. A Közel-Keleten ugyanis minden összeér. Hagyományosan egy helyen vannak a dolgok.

Óriási tömeg veszi körül. Fehér galabíjjás fiatalok üvöltöznek a lépcsőfeljáróban, ahol egy zöld vasajtó nyílásán keresztül lehet szeszhez jutni. Helyi sörhöz és ki tudja milyen égetett szeszekhez. A lépcsőn hangos tömeg tolakodva próbál az ajtóhoz férni, de látványosan köttetnek üzletek a sorban állók között is. Mindent áthat a sör és a hasis édeskés szaga.

Amikor feltűnünk a tömegben, egy núbiai fekete férfi belénk karolva ismerteti a rendszert.

Egy takonyrészeg fekete fiút, aki már csak bánatosan néz maga elé, újdonsült barátunk elzavar az asztaltól. A helyére ülhetünk le. Mi vagyunk az egyetlen nyugatiak az egész hajón. Körülöttünk minden korosztályból arabok ülnek és gyorsan, sokat isznak.

„Én núbiai vagyok, tudod” – mondja a húszas éveinek a közepén járó egyik fiú, és bánatosan néz a vízre. „A királyságom elsüllyedt a víz alatt.”
A mellette ücsörgő vele egyidős fiú előveszi a mobilját, veregetni kezdi a vállamat.
„A magyar ugye olyan, mint az olasz. Európában van.”
„Igen.”
Több sem kell neki, és máris játszani kezdi a Lasciate mi cantare című olasz klasszikust a telefonról, közben pedig elhomályosodik a tekintete. „Olaszországban kellene élnem” – mondja. Örök barátságot fogadunk. Hasissal és helyi vodkával kínál, amit hálásan utasítunk el.
„Tudod, amióta Sziszi van, minden sokkal drágább. Egyre drágább minden és mi nem tudjuk kifizetni” – vezet be az egyiptomi politikába önjelölt núbiai kalauzunk, akiről kiderül, hogy egyébként a Katarakt hotelben csapos, és két gyereke van.
„Mert az iszlamistáknak nyilván jobban örülnél” – mondom neki, de nem hallja meg. Fontosabb a számára meggyőzni minket arról, hogy fizessünk már neki valami kis pénzt, ha már gazdag európaiak vagyunk, de legalább még egy sört.

Kis lökdösődés kezdődik a hajó fedélzetén, de az egymásnak eső núbiaiakat hamar szétválasztják a baráti társaságok. Ekkor látom meg a kölyköket.
„A kutya kölykei” – így nevezik őket az egyiptomiak. Utcagyerekek, akiknek nincs apjuk, sem anyjuk. Óvatos becslések szerint is több százezer van belőlük Egyiptom utcáin. Abból élnek, amiből tudnak.

Az egyik gyerek, szájában cigarettával magyaráz valamit egy kamasznak. Mellette nyilván az öccse.
„Hé, fiú hány éves vagy?” – kérdezem. Előveszem a telefonomat is, hogy lefényképezzem. Nem zavarja.
„Tizenkét éves.”
„Nem kellene bagóznod.”

Kiröhög. A mellette lévő, kábé nyolcéves gyerekkel osztozik a staubon. Aztán megjön az italuk is, és isznak. Úgy tűnik, hogy az egész helyen a jelenet egyedül minket zavar. Ők jobban beleolvadnak a társaságba, mint mi.