Capri, a Tirrén-tenger paradicsoma

Tegyük hozzá mindjárt, hogy ehhez nem föltétlenül a dél-olaszországi várost kell főhadiszállásnak választani, hiszen például Nápolyhoz, ahová szintén van rendszeres repülőjárat Bukarestből, illetőleg az Amalfi-part nyugati végéhez, Sorrentóhoz közelebb esik, de ez esetben is érvényes a korábban hangoztatott intelem, miszerint eszünkbe ne jusson nyáron látogatni ide!

korábban írtuk

Amalfi-part: inkább télen, mint nyáron

Vannak helyek a földkerekségen, amelyeket nem érdemes nyáron felkeresni, mert az állandó tumultusból adódóan amúgy sem tudnánk semmit élvezni az ott tapasztaltakból. Ilyen Olaszország híres Amalfi-partja, amit viszont télen kényelmesen bejárhatunk.

November legelején, amikor eljutottunk, nem azt mondom, hogy nem lehetett lépni a sűrű emberáradatban, de valamivel szellősebb tömeget azért el tudtam volna képzelni. Amint az úti beszámolókból kitűnik,

Pedig olyankor az árak is jóval magasabbak, miközben Capri ősszel sem tartozik az olcsó helyek közé, és ezt már a Marina Grande kikötőben horgonyzó luxusjachtok előrevetítik.

Az éttermek pénztárca-vékonyító képességét nagyjából ehhez lehet viszonyítani, no de arra is van lehetőség, hogy szendvicset vigyünk magunkkal, és csak a látvány gyönyörének adózzunk, merthogy itt abból amúgy sem lehet betelni.

Az újra felfedezett barlang

Azt mondják, a szigeten nem elég csak egyetlen napot eltölteni ahhoz, hogy kellően megismerjük, de mi előzetesen úgy becsültük, ízelítőnek épp elég. Igaz, így mindenre nem jut, mert nem is juthat idő, nekünk például a híres Kék-barlangra (Grotta Azzurra) sem maradt belőle, noha állítólag azzal kellene kezdeni. Amikor August Kopisch német költő és festő 1826-ban egy halász jóvoltából újra felfedezte (nyilván, a régi rómaiak is ismerték, de a középkor folyamán feledésbe merült), így áradozott róla:

Bennünket főleg a kilátásba helyezett hosszú várakozási idő riasztott el, hiszen egyszerre csak egy csónak mehet be, benne 3–4 utassal…

Mielőtt belemelegednénk, kezdjük azzal, hogy Caprira Nápoly, Castellammare di Stabia, Sorrento, Positano, Amalfi, Cetara, Maiori, Minori és Salerno kikötőjéből egyaránt indulnak gyorshajók és kompok. Mi az utóbbi helyszínen szálltunk kompra az online vásárolt, fejenként 60 eurós retúrjeggyel, ami a távolság okán értelemszerűen a legdrágább, hiszen Nápolyból vagy Sorrentóból ennek kb. felébe került volna. Így viszont

A meleg bárótól Sztálinig

Első látásra Capri egyáltalán nem nyűgözött le, és amíg partra nem szálltunk, maga a sziget sem, olyannyira nem, hogy már kezdtem sajnálni a 60 eurót. Aztán ahogy a szűk, kanyargós utcácskákon, lépcsőkön araszolgattunk a központja felé (2,2 euróért a negyedóránként induló sikló két perc alatt felrepített volna), lassan kezdte feltárni igazi arcát, és

És ez így van a 19. század közepe-vége óta, amióta egyre sűrűbben kezdet feltűnni a – főként – angol írók, költők műveiben, és vált fokozatosan a gazdagok és hírességek nyaralóhelyévé, hogy aztán a 20. század első felében a hollywoodi sztárok is felfedezzék maguknak.

És nemcsak ők. Élete egy bizonyos szakaszában itt találjuk a Nobel-díjas chilei költőt, Pablo Nerudát, Axel Munthe svéd születésű orvost és pszichiátert, Curzio Malaparte olasz írót, háborús tudósítót és diplomatát, Sir Compton Mackenzie skót, Thomas Mann német, Graham Greene amerikai, Alberto Moravia olasz írót, Frank Sinatrát vagy az itt külön divatot teremtő (capri nadrágok!) és rengeteg Ferragamo-cipőt vásároló Jackie Kennedy-Onassist.

Hajnal Évát idézve „itt szerkeszti Akademos című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Salome iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke.” Igen, azóta, hogy a kiskorúakat molesztáló és emiatt botrányba keveredő Fersen báró itt húzódott meg Nino Cesarini nevű fiújával, és különösen az excentrikus életét feldolgozó, Száműzetés Caprin című regény megjelenése után, okán számos meleg híresség érzett késztetést arra, hogy ezen a szigeten keresse a boldogulást vagy a megnyugvást.

A Párizsban és Amerikában új erőre kapó Makszim Gorkij ötszörösen irodalmi Nobel-díjra jelölt, orosz származású szovjet író, drámaíró 1906 és 1913 között szintén Capri-szigetéről „irányítja az ifjú lelkek forradalmasítását”. Két alkalommal is fogadja jó barátja, Vladimir Iljics Lenin látogatását, akit második alkalommal, 1910-ben egy bizonyos Szoszó, az ő „csodálatos grúza” is elkísért, és aki később Sztálin néven futott nagy kört a történelemben. Vajon merre fordult volna a történelem kereke, ha őket ott akkor örökre rabul ejti Capri varázsa, és többé nem térnek vissza Oroszországba? De visszatértek, és vesztére a nagy népi író is…

„A festőknek vonzó anyagul szolgálnak a sziget bájos leányai”

De jöttek ám ide magyarok is! Nemcsak a hosszú éveken át Nápolyban, majd Salernóban lakó Márai Sándor fordult meg itt többször (1950-ben külön cikket szentelt a szigetnek), hanem – íróknál maradva – Herczeg Ferenc, Körmendi Ferenc vagy Ligeti Ernő. Marton Lili kolozsvári újságírónő is eljutott Capriba, miután levelezést folytatott Axel Munthéval. A Hygéa álnév alatt közlő Bán Gyöngyi 1880-ban imigyen számolt be ottani tapasztalatairól:

És ha már a festőknél tartunk: sokan azt mondják, Csontváry Kosztka Tivadar 1909-ben nem Nápolyban, hanem Capri szigetén vitte vászonra utolsó nagy, Tengerparti sétalovaglás című művét, hiszen a táj a Faraglioni-sziklák környékével azonosítható. De előtte-utána mások is alkottak itt (a szigeten véglegesen letelepedő Haan Antal mellett Berény Róbert, Bernáth Aurél, Hajnal Endre, Ligeti Antal, Molnár József, Szinyei Merse Pál és társaik), köztük földink, Barabás Miklós, aki 1835-ben innen nézve örökíti meg a kitörő Vezúv látványát.

Kállay Miklós, Magyarország korábbi miniszterelnöke 1943-ban járt Capri szigetén, és miután 1945. május 4-én az amerikai csapatok kezére került, itt töltött három hónapot vizsgálati fogságban; 1945 augusztusában bocsátották szabadon Rómában. Akárcsak ifjabb Horthy Miklós volt brazíliai magyar követet, aki ugyanakkor és ugyancsak Caprin élvezte az amerikaiak „vendégszeretetét”. De ez még mindig jobb volt, mint a mauthauseni koncentrációs tábor magánzárkájában a Gestapo foglyaként lehúzott hat hónap. Ja, és

Faraglioni szikár tornyai

No, de erősen elkalandoztunk Capri falu főteréről, ahol a Szent István (nem a mi királyunk, hanem az első keresztény vértanú) oltalmába ajánlott templom megtekintése és egy jéghideg Birra Moretti lehörpintése után Augustus kertje (Giardini di Augusto) felé vettük az irányt. A látvány hosszú percekre belénk forrasztotta a szót, és nyilván nem Lenin ma is álló domborművére gondolok. Ilyen messziről nézve

Ezt a névadó, dúsgazdag német iparos csak azért építtette, hogy a sziklák tetején lévő villájából gyorsan és közvetlenül lejuthasson Marina Piccola zátonyoktól körülölelt öbléhez.

Vissza már siklóval mentünk a kikötőbe, onnan pedig – 2,2 eurós jegyet váltva – kis, vélhetően csak ezekre a szűk, kanyargós utcákra tervezett busszal fel a másik faluba, Anacapriba. Választhattuk volna az állítólag 777 fokot számláló, ijesztően meredek Föníciai-lépcsősort is, de maradjunk annyiban, hogy időt akartunk nyerni. Pedig akkor a San Michele-villa közelébe érkeztünk volna meg, így pedig az egyszemélyes székekből álló libegő alsó állomásához, és

Ha Augustus kertjében azt hinnénk, hogy az ottani kilátást semmi sem múlhatja felül, akkor most kellemes beletörődéssel vehetjük tudomásul, hogy bizony lehet. Innen lábbusszal egyébként a Kék-barlang is megközelíthető, de az 5 km-es túra másfél órát jelente, csak oda…

Amennyiben sajnáljuk a libegőért fizetendő 12 eurót, gyalogosan is megmászhatjuk a hegyet, de nekünk már ketyegett az óra, sietni kellett a salernói kompra. Bakancslistánkon végigfutva szomorúan állapítottuk meg, hogy azon nemcsak a Kék- meg a többi barlang, hanem

Alig titkolt csalódottságunkat csak az izzó naplemente aranyhídját őrző Faraglioni szikár tornyai enyhítették valamelyest, no meg a tudat, hogy ide elvileg bár egyszer még visszatérhetünk.