Pontosan ma sem tudni, hány embert zaklatott a Szent Anna-tói történések nyomán a román államvédelmi hatóság, közülük mennyien kászálódtak ki belőle egyenes gerinccel, és hányan váltak a rendszer besúgóivá. Akár hősiesen ellenállt az illető, akár beadta a derekát, és kollaboránssá vált, az akkori ifjak életére mindenképpen drámai módon kihatottak azok az 1981-es nyári napok. Pedig olyanok is voltak – köztük magam is –, akik csupán közvetve voltak részesei az eseményeknek.

Éppen túl estünk a ballagáson, az érettségin, a búcsúbulikon, egyetemi felvételiken. Izgatottan álltunk a szülők, tanárok által beígért nagybetűs életet kapujában. Ami azonnal egy hatalmas pofonnal üdvözölt bennünket. Talán akkor vesztettük el végérvényesen ártatlanságunkat, gyerekes hitünket abban, hogy ránk egy szebb jövő vár. Mert, ugye az ember úgy indul útnak, hogy megváltja a világot – még ha azért éreztük is, hogy a diktatúrában csak földre köpött tökmagnak számítunk. Tervek, álmok omlottak össze 1981 nyarának azokon a napjain, amikor a kommunista hatalom bebizonyította, hogy a szemében mindössze sajnálatraméltó senkik vagyunk, egy szám a nyilvántartásukban…

Azon az ominózus nyáron apám egyik volt egyetemi évfolyamtársa, aki időközben szekus tiszt lett (és ezt nem is titkolta), betért hozzánk cseresznyét szedni. Fehér Daciája naphosszat állt leparkolva a házunk előtt, kérdezte is apám, nem követnek-e valakit. Motyogott valamit arról, hogy valóban munkaidőben van, egy „nagykutyát” figyelnek a szomszédban, valami aranyügyben szeretnék elkapni.

A 89-es zűrzavar után, mint régi haver, ismét beállított cseresznyéért. Időközben szekusból magánynyomozó lett, szidta a letűnt rendszert, mint a bokrot. Néhány pohár pálinka után hosszan végigmért, majd kissé szánalmas mosollyal közölte: mese volt annak idején a szomszéd meg az aranyügy, tulajdonképpen a mi házunkat figyelte, hogy ki jön, ki megy. Tudta, ha a kapunk előtt áll meg, nem fogunk gyanakodni, hiszen nincs az a hülye szekus – gondolhatnánk –, aki a figyelt személy házában kávézzon. Ráadásul a „bűnös” cseresznyéjét is megegye…

A teljes írás az Erdélyi Napló július 31-én megjelenő 30. lapszámában olvasható.