/ Penna

Berlin vagy Párizs utcáin megállunk, ha látjuk-halljuk őket. Rájuk csodálkozunk, mielőtt továbbvinne a múzeumok közötti rohangálás kényszere, és sokatmondóan hümmögünk hozzá: hiába, mégiscsak más a nagyváros.

Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy minden eltűnik Marosvásárhelyről, ami egykor a város büszkeségének számított. Nincs már zöld Somostetőnk, de van helyette egy ketrecekből álló játszótér (a gyerekek nagyon élvezik).

Hosszan nyújtózik a kert végében, szinte elérhetetlen távolságban. Főleg abban az esetben, ha szorít az idő, a záróra mostanság már Versailles-ban is a legnagyobb úr.

Kell legyen hát egy olyan hely, ahol jól érzi magát az ember. Ez a hely, ahol a magyar nyelv is otthonra talál a jelen Romániájában, Székelyföld.

Nyakunkon a hideg évszak, s ez már abból is látszik, hogy Marosvásárhelyen megint elzárták a hőközpontok gázcsapjait.

Dúl a takarékossági háború, a költségvetési intézményektől naponta érkeznek a hírek, miképpen igyekeznek eleget tenni az egyetlen, ténylegesen is megfogalmazott elvárásnak: a költségek leszorításának.

Magukat sokra tartó vagányok mindenhol akadnak, legyen az falu vagy város. Az ilyen csávók diszkókban verekszenek, vagy éppen az utcán ütnek agyon valakit, csak azért, hogy fitogtassák erejüket.

Valószínű, hogy a kommunizmus idejéből maradt még ránk az, hogy a szolgáltatók, elárusítók úgy érzik, ők vannak értünk, és ők a világ csúcspontjai.

A végeredményt még senki sem tudja, ezért hát tekintsünk is el tőle. Elviségében azonban a politikai perverzió legkifinomultabb kategóriájába tartozó jelenséggel szembesülhettünk az ENSZ genfi rasszizmusellenes és kisebbségvédelmi értekezletén előadott magyar–magyar „párbeszédkor”.

Az utóbbi húsz év legszebb napját élték meg a vásárhelyiek. Ma igazán otthon érezték magukat abban a városban, melyet székely őseik alapítottak. Bátraknak és hősöknek érezték magukat. Győztek!

Csecsemők égtek halálra egy bukaresti kórházban. Tragikus, de egyedi eset, vélhettük sokan a hír első óráiban, amikor még csak a síró hozzátartozók, a megdöbbent bámészkodók arcát láttuk a hírtelevíziók képsorain. Mert hogy ilyesmi egyszerűen nem történhet meg.

Hol vagytok székelyek, jut eszembe?! Nem érdemelné-e meg az erdélyi magyarság, hogy magyarul is felírják a helyneveket?!

Némi túlzással napilap megjelentetését lehetne alapozni mostanában a környezetünkben történt kisebb-nagyobb bűncselekményekről szóló hírekre. A rendtartó székely falu képe ugyan már rég a mítoszok közé költözött, mégis: itt tartanánk?

Valaki rosszul lesz az egyik csíkszeredai utcán. A SMURD-os felirattal ellátott rohammentő, közelebb lévén az esethez, kicsit hamarabb érkezik a helyszínre.

Az egyre szűkülő és dráguló energiaforrások közé szoruló világunkban egyre hangsúlyosabb az alternatív és megújuló energiatípusok iránti érdeklődés. Az első hivatalos zöldhullám – a Zöld Ház program – mostanában tetőzik Romániában. Az első tanulságokkal is.

Minden jó, ha a vége jó – tartja a közmondás. Ezt még annó Shakespeare is megírta, pedig – komédiái ellenére – mégsem a vattacukorszerű hollywoodi hepiend-maszlagok gyártásával vált híressé.

A korábbi évekhez hasonló mértékű jelentkezést és – sajnos – alacsony átlageredményeket hozott a pedagógusok címzetes és helyettesítői állást vagy töredékkatedrát célzó vizsgája.

Na, most mit tegyen, egy becsületben megőszült 23 éves fiatal? Se munkalehetőség, se gazdag ősök, se semmi.