Elkevert helynevek

Aki Marosvásárhelyről Kolozsvárra utazik vonattal, az érinti a románul Războieni, magyarul Székelykocsárdnak tudott vasúti csomópontot, ahonnan déli irányban Tövisre, onnan pedig Arad vagy Brassó irányába lehet eljutni. Egyetemi hallgató koromban Brassó felől utazva Kolozsvárra, sokszor áthaladtam rajta. Innen Aranyosgyéresig a hajdani Aranyosszék területén, Erdély Rákos-mezején, a történelmi hangulatú Keresztes-mezőn, erdélyi hadak régi gyülekező helyén és sok-sok országgyűlés színhelyén robog tovább a vonat.

Ezúttal személygépkocsival, az ötödik székely szék, Aranyosszék déli peremén haladunk feleségemmel, Székelykocsárd felé. Hadrévnél (Hădăreni) az erdélyi hadak hajdani átkelő helyén állunk rá a felvinci útra. Otthonosan vezetek a Székelyföldön már megszokott agyonfoltozott úton. Ez az egyetlen hasonlóság – gondolom –, ami még összeköt. Bár Orbán Balázs idejében az akkor is hasonló utakon kívül még sok-sok más is összekötött bennünket.

„Kocsárd méltán viselheti Székely előnevét – jegyzi meg Aranyosszékről írott könyvében –, lévén ez Aranyosszék egyik legtisztább székely helysége. Néhány elszékelyesedett oláh család is lakik itten, kiknek kis kápolnája is van a faluban. Református vallást követő lakói a székelység szebb fajtájához tartoznak, a férfiak martialis termetűek, a nők között igen sok szép van, s bár e nép az őshazától elkülönítve a vármegyei magyarság és oláhság közé van beékelve, azért mégis annyi századokon át nemcsak nemzeti öltözetét tartá meg, hanem e mellett hűn megőrzé nemzeti sajátosságait, a székely faj életrevalóságát, tevékeny munkásságát, mozgékonyságát, kereskedő hajlamát, minden munkában való serénységét és ügyességet kifejtő tanulékonyságát, de sőt megtartá tájbeszédi sajátságait is, elannyira, hogy az aranyosszéki és háromszéki székelyt nagyon bajos megkülönböztetni.”

Furdal a kíváncsiság, hogy az Orbán Balázs írásától eltelt 139 év alatt – amely hat generációnak felel meg és az én üknagyanyámig nyúlik vissza – mennyi maradt meg a leírtakból. Volt itt azóta I. és II. világháború, Trianon, nyelvi hadjárat és kommunista diktatúra, napjainkban pedig a globalizáció boldogítja a jobb sorsra érdemes utódokat.

A távolban már előtűnnek a házak. A központból idelátszik a Marosvásárhely főterén álló ortodox templom méreteit mutató, új hattornyú ortodox templom, mellette emelkedik szerényen az 1676-ban épült református templom.

Már a falu névtáblája is előtűnik, meglepetésünkre Lunca Mureşului van ráírva. Ez magyarra fordítva Marosterét vagy Maros lankáját jelenti. Nem emlékszem ilyen nevű településre, és arra sem, hogy letértünk volna az útról. A Maros völgyében ez az egyetlen gépkocsival is járható út, amely a Maros jobb felén halad úgy, ahogy a térkép is jelöli.

Az én logikám szerint ez Székelykocsárd kellene legyen. Lassítok hát, és rákérdezek többször is a falu utcáján járó-kelő falusiakra, először magyarul, majd románul, hogy merre is van az a Războieni, azaz az én tudatomban Székelykocsárdként rögződött település.

– Itt van ni, a következő falu, innen 3 kilométerre, mondják készségesen többen is.

Furcsállom a válaszokat, de hát az itt lakók csak tudják a saját falujuk nevét?! – nyugtatom meg magam, aztán továbbhajtok. A következő falu névtáblája valóban őket igazolja. Războieni, olvasom a táblán. Aztán elindulok, hogy megkeressem a református templomot. Több utcát is végigjárok, amíg ráakadok. Méreteiből ítélve nem sok híve lehetett a múltban sem. Előtte rácsos kapu és sövénydróttal bekerített temető. Kilenc-tíz sírkövet számolok össze. A temetőkert mintegy háromnegyede zöldséggel és kukoricával van beültetve.

Tudomásom szerint az 1910-ben Székelykocsárd 70 százalékát kitevő magyar lakosság aránya mára 35 %-ra csökkent. Így a 2105 lakójából 1992-ben 793-an vallották magukat magyarnak.

A templom közvetlen szomszédságában egy használtruha-árusító üzlet van, amelyet a hollandok működtetnek a reformátusok megsegélyezésére.

A valóság az, hogy a reformátusok száma után ítélve én egy nagyobb temetőre gondoltam. Ennél a temetőnél még a Hargita megyei Énlaka temetője is nagyobb, pedig a falut csak 228-an lakják. Mint ott, akkor itt is, ha megszületnek az emberek, úgy életük végén meg is halnak. Vagy talán itt a szórványban a többségiek bosszantására nem halnak meg a reformátusok?! Vagy haláluk előtt vallást változtatnak, mint ahogy a hollandokat takaró ruhák itt magyar ruhadarabokká változnak.

– Hol lakik a tiszteletes úr? kérdezem az itt-ott előbukkanó lakóktól, előbb magyarul, majd csak románul.

– Hát a szomszéd faluban, Lunca Mureşului-ban, mert itt nagyon kevés a református, úgy 40-50-en lehetnek csak, válaszolja készséggel egy magas, a falu dolgaiban járatos román.

– De hát akkor hol van Războieni? – kérdem értetlenül.

– Hát itt, ahol maga áll – mondja mosolyogva a másik.

– Nem hallottak sohasem egy Székelykocsárd nevű településről, amit románul 1920-ig Cucerdeanak hívtak?! – kockáztatom meg a kérdést.

– Már hogyne hallottunk volna. Ez az a falu, ahonnan most jött és Lunca Mureşului-nak hívják. Ez itt Războieni.

– De hiszen Războieni – erősködöm tovább – magyarul Székelykocsárd. Ez a neve a vasúti csomópontnak is. Akkor hát én most Székelykocsárdon vagyok.

– Maga most bárhogyan is hiszi, a mi falunk nevét viselő, illetve – zavarodik most már ő is bele a magyarázatba – nem abban a faluban van, amely az állomás mellett van, hanem abban, amely az állomás nevét viseli. Az állomás, bár Lunca Mureşului mellett van, a mi falunk nevét viseli, és így van ez, amióta csak az eszemet tudom – magyarázza nagy hévvel egy idősebb román.

Egy kis csoportosulás közepén állok, amelyhez aztán csatlakozik egy magyar is, akit arra kérnek társai, hogy magyarázza már el magyarul is nekem, hogy hol van Războieni, mert bár közel egy félórája, hogy próbálják megértetni velem, még mindig értetlenkedem. Nem akarja elhinni, hogy ez, és nem a szomszéd falu viseli ezt a nevet.

Engedélyt kapva a magyar nyelv használatára, gyorsan és kapkodva magyaráz, mivel errefelé nem szokás románok között magyarul beszélni. Elmondja, hogy ez a falu valóban nem Székelykocsárd, az ott van, ahonnan ide jöttem, úgy három kilométerrel arrább. Ennek a falunak a régi és mostani magyar neve Székelyföldvár. Ez románul Războieni. Amannak meg Lunca Mare, amelynek nincs magyar fordítása. Az átutazó magyarok tévesen és ugyanakkor helyesen is Székelykocsárdnak fordítják a Székelyföldvár nevére, azaz Războieni-re keresztelt állomás nevét. Ugyanakkor helyesen is, mivel az állomás nem a névadó Székelyföldvár mellett, hanem Székelykocsárd mellett van. Arra a kérdésre, hogy miért nem az állomás mellett fekvő településről, Székelykocsárdról (Lunca Mureşului) nevezték el a vasútállomást, ő sem tudott választ adni.

Most már tudom mindennek az okát, bár eléggé belezavarodtam a névadás logikátlanságába, de annak is megvan a maga logikája. Végül, ha nehezen is, de tisztázódott, hogy most én feleségemmel együtt Székelyföldváron, románul Războieni-ben, Aranyosszék egykor csak székelyek lakta településén tartózkodom. Abban a faluban, ahol 1910-ben a lakosság 40 %-a vallotta magát magyarnak. Ott, ahol ebből mára csak 5 % maradt.

Hol vagytok székelyek, jut eszembe?! Nem érdemelné-e meg az erdélyi magyarság, hogy magyarul is felírják a helyneveket?! Gondoljuk csak el, mennyivel szegényebb lenne Erdély földje a mi kultúránk tárgyi és szellemi hagyatéka nélkül, beleértve a szászokat és az örményeket is, akik a magyaroknak köszönhetően lettek Erdély lakói. Vajon ez a sors vár a tömbszékelység falvaira is?!

A Rossz patak a napokban elárasztotta a falut. Most jelentéktelen kis patakként folyik át a településen. Az elapadt székely tudat vajon megárad-e egyszer? Lesz-e elég tudati és szellemi tartalék a táplálására? – fogalmazódik meg bennünk a kérdés. Aztán elindulunk hazafelé.

Csíkszereda, 2010. augusztus 1.