Trubadúrok az utcán

A nemrégiben rendezett Sepsiszentgyörgyi Utcaizene-fesztiválon fellépő zenészeket hallgatók gyűrűje korántsem volt annyira szoros. Hogy mi lehet az oka? Több ötletem is van. Egyrészt jól fejlett sznobériánk, ami kisvárosban bagatellizálja, alig engedi észrevenni a világvárosban körülrajongott látványosságot. Aztán a jelenséggel való szocializálódás hiánya mellett a zenészek hullámzó minősége is tehet a dologról, hiszen míg egy lüktető piac könyörtelenül kiszorítja a kutyaütőt, addig a Szentgyörgyön fellépő tizenhat csapat között bizony akadtak olyanok, amelyek egyelőre nem párizsi színvonalúak.
A legnagyobb gond azonban azzal lehet, hogy a műfaj amúgy is nehézkes behatárolhatósága a fesztiválkörülményekre is óhatatlanul kihatott. Merthogy mi legyen előbb: a tyúk vagy a tojás? Azaz kapjon-e biankó csekket egy szárnyait bontogató, mifelénk szervezeti kereteket egyelőre nem kereső és találó műfaj, vagy előbb bizonyítsa be életképességét? Mert ami Berlinben működik, ugyebár, arra nem biztos, hogy Székelyföldön is van igény. A verdiktum többnyire úgy szól, hogy kapjon annyit, amennyiből már lehet valamit csinálni, de ne többet annál, amennyiért még nem érheti szó a hivatal elejét. Aztán jön a mérlegkészítés, és annak ismeretében meglátjuk, mit is hoz a jövő.

Ez itt a kérdés: mit hoz a jövő az utcai zenészeknek? Az első fesztivál felhozatalában akadt kimondottan utcai zenélésre összeállt és abból élő csapat – lásd Trubadurii din Transilvania –, legtöbben azonban korábban más, kötöttebb műfajban is megmutatkozó zenészek, hivatásosok és szárnyaikat mostanában bontogatók. Őket, utóbbiakat befolyásolhatja igazán egy kezdeményezés sikere vagy kudarca. A türelmen, a megelőlegezett bizalmon rengeteg múlik. Például az, hogy lesz-e valamiből olyan, ma kihagyhatatlan kuriózumfesztivál, mint amilyenné a Veszprémi Utcazene-fesztivál érett, amely nem titkoltan mintát és felfutási perspektívát kínált a szentgyörgyi dzsembori számára.
Az már történelem, hogy az Erzsébet parkban, a Tein teázóban és a Bisztró-kertben két délutánon és estén át hallgathatta, aki akarta, a Crazy Snowmantól a Fűszálig, a Candelabrától Fadgyas Egmondig az utcazene hazai képviselőit. Ők gyakorlatilag saját örömükre és a kiugrás lehetőségétől vezérelve énekeltek nekünk, hiszen az első fesztivál költségvetéséből csak az itt-tartózkodás költségeire, legfeljebb a produkciók közben óhatatlanul fellépő folyadékhiány pótlására futotta. Az esti sörre valót talán összekalapozta – talán nem – tehetségük, hiszen a hallgatóság nemcsak tapssal, de a hangszertokba, kalapba dobált pénzzel is honorálta a teljesítményt.

Ez volt az a mozzanat, amikor néhány pillanatra akár a Diadalív árnyékában is érezhettük magunkat.