Vesszen Trianon!

De ha már ott jár a magyar ember, akkor Trianon is kihagyhatatlan. Idén amúgy is kerek évfordulója volt a nemzet tragédiájának, aki eddig nem hallott az ott történtekről, ma az is kapizsgálja, mi mentén is szakadt sok részre az egykoron nagy ország. Versailles pedig Trianon is, eredetileg persze egészen más indítékkal, de a királyi eredet sem menthette meg attól – mint annyi más patinás épületet sem –, hogy bemocskolja a történelem.

A sok hektárnyi kertben harsog a zene, a kínosan szabályosra nyírt bokrokban úgy keresi a nép a hangszereseket, mint annak idején dédanyáink a rádióban a bemondót. A szökőkutak a menetrendnek megfelelően köpik a vizet, a kereszt alakú Grand Canalon csónakok siklanak andalogva, a park város felőli részében kocogók, kutyasétáltatók és gyerekeket belsővel passzolni tanítók. Csak a két Trianon-palota húzódik a kert végében már-már elérhetetlenül. Pedig talpalunk keményen, a késő nyári nap kíméletlenül ostoroz, szorít az idő, öt órakor engedik be az utolsó látogatókat a nagy palotába, utána már csak az udvarról lehet képzelődni, milyen aranystukkó is díszítheti a gárda szobáját. Elektromos kisautók suhannak el mellettünk, szidjuk pénztelenségünket, amire rámenni látszik a versailles-i program veretes része. Trianont azonban mindenképpen látni kell.

Aztán egyszer csak megérkezünk. Sokkal emberibb léptékű, hivalkodó nagy, sápadt pasztellszínű márványoszlopai első látásra egyenesen kopottasnak látszanak, mindjárt meg is fogalmazódik az emberben: ilyen aktushoz ilyen helyszín. Marie Antoinette-nek azonban vélhetőleg így tetszhetett, de lehet, hogy csak a királyi építész élte ki a Napkirály által nem tolerált ilyetén hajlamait.

Néhány visszafogott terem után viszont már terelnének is ki, ami a visszaérés szempontjából akár előnyös fordulatként is felfogható lenne. De álljon csak meg a verekedés: eddig szó sem esett az 1920-as eseményekről! A teremfelvigyázó hölgy szenvtelen arccal szemlél, ahogyan elé állok. Igen, tud egy keveset angolul, mit óhajtok? Azt a termet keresem, mondom, amelyben kilencven éve aláírták az első világháború utáni békepaktumot. Elmosolyodik, képtelen vagyok eldönteni, hogy szánakozóan-e vagy gúnyosan, de szemmel láthatóan pontosan tudja, mire vagyok kíváncsi. Kezével mutatja az irányt, az a szárny, teszi hozzá, de ma nem látogatható, egy esti partit készítenek ott elő.

Egy darabig lesújtva nézegetem, amint teherautókból rakodják ki az esti parti kellékeit. Aztán hirtelen megvilágosodom: úgy kell neki, a történelem nem ver bottal, olcsó mulatóvá süllyesztette a nemzetcsonkító tragédia színhelyét. Könnyed lépésekkel szaporázom a nagy palota felé, s miközben elvegyülök a többszázados díszletek elé állított tamagocsi-alkotásoknak tapsikoló japán turisták között, élvezettel ismételgetem: vesszen Trianon! Az egyik japán fülig érő mosollyal nyugtázza.