Akasztják a hóhért

Hogy a tekintélyes versenyzői mezőny a szakma változatlan vonzerejéről tanúskodik-e, vagy az egyéb lehetőségek hiányának tudható be, illetve hogy a tárgyi tudás milyen mértékben határozza meg egy-egy tanár identitását – nos, erről megoszlanak a vélemények. Az átlagfelkészültség mérsékelt szintjéről tanúskodó eredmények, a 30 százalékot országos szinten alig meghaladó, ezt a szintet Székelyföldön alulról súroló hetes érdemjegy rostája – a címzetességre való jogosultság alapfeltétele – újra csak a pedagógustársadalomra irányítja a közfigyelmet.

A magyarázatok (magyarázkodások?) menetrendszerűen érkeznek: ismeretlen vizsgatételek jelentek meg a sorban, tisztességtelenek a versenykörülmények – hogy ne mondjuk: csalások –, torz az elvárásrendszer. A vélhetően az „elhasalóknak” tulajdonítható érvrendszer nem túl meggyőző, még akkor sem, ha nyomokban esetleg igazságmorzsákat is tartalmaz.

Vélhetően fiatal pedagógus névtelen internetes bejegyzését másolom ide: „A most nagy hírnévnek örvendő idősebb kollégák közül legtöbbjük sosem esett át a versenyvizsgának nevezett megmérettetésen, a tanfelügyelők közül senki, és mégis ők az igazi nyertesei a versenyvizsgaknak, lám-lám, mennyire felkészületlenek az ifjú kollégák, rengeteg tanulnivalójuk van még! Bezzeg...! Pedig bombameglepetések születnének egy kötelező általános felmérésen!”

A szerzett jogok megkérdőjelezhetetlenek, még ha megszerzésüket bizonyos konjunktúra is segítette. Mégis bujkál bennünk a kisördög: tényleg, vajon mi történne egy esetleges általános felmérésen?

A vizsgarendszert célzó egyik legjogosabbnak tűnő kritika szerint ezeken a vizsgákon csak a jelentkezők tárgyi felkészültségét mérik, és nem azt, hogy a birtokolt tudásmennyiségből mennyit képesek átadni tanítványaiknak. Ezt az állítást látszik alátámasztani a saját szülői prakszisomból származó példa is: egyik gyermekem által istenített, a gyermekben mély pozitív nyomot hagyó tanár hatos alatti jegyet írt, míg a címzetességre jogosító hetest elérő pedagógus tantárgya és órái tömény utálatnak „örvendenek”. Az általánosítás hibáját is felvállalva: kinek a térfelén pattog a labda?

Amit viszont baj lenne szem elől téveszteni: a sikeresen vizsgázók és elbukók ugyanazon oktatási rendszerbe beágyazódva kénytelenek folytatni tevékenységüket. A felelősségvállalás elmaszatolása márpedig elsősorban a sokak szerint egyre inkább vízfejnek tartott megyei tanfelügyelőségek bűne. A vitatható szempontok szerint megrendezett, mellbevágó eredményeket hozó vizsgák tanulságainak megfogalmazása nem szorulhat bizalmas beszélgetések korlátai közé. A módosítási javaslatok előterjesztésétől a személyes lemondás kilátásba helyezéséig kínálják magukat a tiltakozási eszközök. A tanügy erkölcsi megújulását ugyanis nem a helyettesítői poszt megszerzéséért remegő óvónőtől kell elvárni.