Pedagógusok képeznek pedagógusokat – életről és zenéről a Bolyai Nyári Akadémián

Halkovics Ágnes, a budapesti Bartók Béla Zenei Szakközépiskola ének-, zene- és módszertan tanára nem első alkalommal vesz részt a Bolyai Nyári Akadémián. Tapasztalatairól faggattuk.

– Milyen „tananyaggal” készült az idei továbbképzőre?

– Módszertan órát tartok itt a kollégáknak. Már első órán felmértem, mire van szükségük, és hogy honnan, milyen tanintézményekből érkeztek a nyári továbbképzőre. Idén ritmusfeladatokkal is készültem, ezek variánsait beszéltük át, hogy milyen variációkban, esetleg hangszerekkel lehet hasznosítani ezeket. Az anyag másik része általános hangszerismeret lesz, ahol egy szimfonikus zenekar ülésrendje szerint vesszük a hangszereket. Ehhez hoztam hangszerhangokat, és legelőször csináltunk egy hangszertesztet, hogy a 25 hangszerből így elsőre ki mennyit ismer fel. Ezek után egyenként beszélünk a különböző hangszerekről, majd végül megint az összhangzásban kell felismerni azokat. A harmadik részhez pedig egyszólamú dalokat hoztam, melyeket majd éneklünk és vezénylünk. Itt az a cél, hogy akár az iskolai tanítónők, tanárok, de a hangszeresek is kívülről hallják és el tudják vezényelni. Ez a három lesz az öt nap tantervében: a ritmus, a hangszerek és a vezénylés.

– Melyek az eddigi tapasztalatai a képzésen részt vevő pedagógusok felkészültségével kapcsolatosan?

– Nagyon jól olvasnak kottát, tehát a kóruspróbán is azonnal négy szólamot tudnak egyszerre olvasni. Nagyon gyorsak, ügyesek és muzikálisak a pedagógusok. Módszertanilag a magyarországi és itteni oktatásban vannak különbségek: tavaly itt a szolfézzsel foglalkoztunk, de nem láttam értelmét, hogy idén is érintsük ezt, mert nagyon más a módszer és a rendszer is. Már tavaly is sok pozitív tapasztalattal mentem el. Ami viszont meglepő, hogy az itteni pedagógusok nagyon fogékonyak, kortól függetlenül, ami Magyarországon már nem mindig így van.

– Bár minden résztvevő valamilyen formában a zenével foglalkozik, különböző a szakterületük. Hogyan sikerül ezt a csoportot összefogni?

– A társaság nagyon vegyes: van tanító néni, konzervatóriumi tanár, karvezető, énektanár, fagottos és több zongorista. Kihívás egyszerre foglalkozni mindenkivel, ezért most úgy oldottam meg a problémát, hogy a felmérés után párokat alkotok, szükség esetén pedig egy-egy ütemen is megállunk, amelyet kicsit aprólékosabban kidolgozunk.

Pichner Teréz, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia és a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola hegedűtanára, aki néhányszor már megfordult Székelyudvarhelyen.

– A Bolyai Nyári Akadémia öt napot felölelő képzés. Hogyan és mit lehet ilyen rövid idő alatt továbbadni az erdélyi pedagógusoknak?

– Mivel már kétszer-háromszor jártam itt, azt tapasztaltam, hogy a gyerekeknek szabadságra van szükségük, ugyanis kicsit visszafogottak, bátorításra szorulnak. Ezért eleve úgy készültem, hogy gesztusokat, magabiztos technikát mutassak be, hogy kihúzzam őket ebből a kis félénkségből. Megpróbálok, amennyire itt lehet négy-öt nap alatt, kézzelfogható emléket hagyni, hogy akkor is tudjanak ezzel foglalkozni, ha én nem vagyok jelen.

– Általánosan mi a véleménye a továbbképző résztvevőiről, diákokról és tanárokról egyaránt?

– Nagyon pozitív vonás, hogy van egy rendezett, jól felépített, rendesen felkészített társaság. Úgy gondolom, nagyon lelkiismeretes és becsületes munka folyt és folyik az erdélyi intézményekben. A gyerekek esetében az a helyzet, hogy minél kisebbek, annál könnyebb táplálni bennük a magabiztosságot. A picike az még mosolygósabb, azonban ahogy nőnek fel, úgy egyre több berögződés gyülemlik fel bennük. De mindenki szeret szabad lenni és megszabadulni félelmeitől, én erre próbálom őket bátorítani.

Paulkovics Pált, a salzburgi Musicum gitártanárát próba közben zavartuk: arról érdeklődtünk, hogy melyek a zenei nevelés nyugati formái, és ezek miben különböznek a Romániában és Udvarhelyen működő rendszertől.

– Mi újat szeretne nyújtani a képzésen részt vevőknek?

– Én azt remélem, zenét fogok oktatni, és ezen túl talán gondolkodásmódot, lelkesedést, hogy ezeknek a tanároknak – akik egész évben nyújtják magukat, és lassan elfelejtik, miért is csináljuk ezt – vissza tudom idézni elképzeléseiket arról, hogy miért is kezdték el ezt a pályát. Mindenki kolléga, nem is akarom, talán nem is tudnám őket oktatni, csak szeretném, ha együtt gondolkodnánk, ha visszaidéznénk, mi a zene értelme, mi az oktatás értelme. Szeretném, ha beszélgetnénk életről, muzsikáról, feladatokról. Ez így nagyon fellengzősen hangzik, de természetesen lesz mellette metodikai rész is. A módszertannak mindig van valamiféle vonzata, ami nagyon fontos a mindennapi életben is, hogy túléljük a hétköznapok nehézségeit, és legyen erőnk folytatni ezt a szakmát.

– Hogyan minősítené a romániai zeneoktatást?

– Nagyon szubjektív, hiszen benyomásokról van szó. Nem szeretnék általánosítani, de azt is muszáj lesz. Létezik egy romániai oktatási rendszer, és ezen belül létezik egy székelyföldi rendszer. A romániai zenei oktatás sajnos nem időszerű. Ennek az iskolának viszont az a sajátossága, hogy székelyföldi, és gyakorlatilag kilencvenkilenc százalékban magyar nyelven folyik az oktatás. Ennek a nagyon jó rendszernek létezik egy erős kultúramegtartó szerepe, ha úgy tetszik, egy nemzetikultúra-megtartó szerepe. Összevetve azzal, ami Nyugaton történik – én ugyanis Ausztriából jöttem –, azt látom, hogy itt még van idő mindenre: van idő gondolkodni, beszélgetni, oktatni. De azt is látom, hogy az új időknek új szelei egyre erőteljesebben és nagyobb lépésekkel közelednek erre, és fel fogják őrölni ezt a helyzetet. Amit én megpróbálok: felkészíteni ezekre az időkre az itteni kollégákat, hogy milyen problémákkal szembesülhetnek és milyen alternatívákra hagyatkozhatnak. Léteznek erre szakmai metodikák és módszerek is, de nem könnyű, Nyugaton sem egyszerű, és itt sem lesz az.

– Kell és szabad-e követni a zenei nevelés európai normáit?

– Az a baj, hogy ez nem a zeneoktatás normája, hanem egy gazdasági kényszer. Esztétikai, pedagógiai, minőségi norma létezik, de Nyugat-Európában az intézményrendszer ezt már nem tudja teljesíteni, mert nincs rá pénz. Itt sincs rá pénz, de az intézményrendszer még működőképes. Ahogyan látom, a kollégák hősies önfeláldozással próbálják fenntartani ennek a kultúrának a zászlaját, de a társadalom számára ez egyre kevésbé érték, és egyre inkább csak a gazdasági mutatókat keressük mindenhol.