Csak kutyát cseréltünk, de a lánc maradt

– Alkotói pályáját tekintve, mi az, ami változott a kilencvenes évek előtti időkhöz képest?

– Kilencvenig állandó jelleggel létezett egy kihívás, hogy olyan szimbólumokat, jelzésértékű témákat keressek, amelyek a kort is tükrözik egyfajta keresztmetszet formájában, de ugyanakkor üzenetet is közvetítenek a nézőnek. Kialakítottam egy tömör képi világot, egy jelképrendszert. Kilencven után a palack kinyílt, de a szellem is rögtön elszállt. Adott pillanatban egy korlátokat felállító korszak lezárult, de nem tudtam hirtelen, hogy mit kezdjek az alkotói szabadságommal. Nem tudom, hogy más bemeri-e vallani, de én vállalom, hogy egy rövid ideig üresen maradtam. Egy adott ponton nem kaptam kapaszkodót. Újra keresni kellett, amíg a körülöttem zajló életben és társadalomban megtaláltam a helyemet. A fekete március, a marosvásárhelyi szomorú események nyomán, azonban hamar rájöttem, hogy ez egy felszín: csak kutyát cseréltünk, de a lánc maradt. Akkor kezdtem egy új gondolatrendszert kialakítani, jobban összpontosítottam az egyénre. Megkezdődött a saját dolgaim személyes vallatása. Technikákat cseréltem, akvarelleztem, pasztelleztem. Megpróbáltam könnyedebbé, még érthetőbbé tenni a mondanivalóm. Persze jelenleg is vannak olyan alkotásaim melyeken vajúdok, de hisz ez ebben a hivatásban természetes. Mindenesetre, elég hosszú idő telt el, amíg újra visszataláltam ahhoz a kifejezési módomhoz, mellyel újra tudok üzenni. Szerintem, aki 1989 előtt alkotott, és úgy tartja, hogy a rendszerváltás után minden simán ment, önmagának is hazudik.

– Úgy tartják, hogy a változó társadalmi életre leghamarabb a képzőművészek fogalmaznak kritikus választ. Mi az ön üzenete ebben a kontextusban?

– Kilencven után is visszatértem a gyerekkori emlékeimhez, mert úgy érzem most is, hogy adósa vagyok annak a falusi világnak melyből vétettem. Nem kellett különösképpen kitalált jelmondatokat faragnom, hanem ennek a bensőséges, vagy belső világnak az ábrázolásával tudom megfogalmazni az üzeneteimet. Kötelességünk ebből a múló világból valamit hátrahagyni. Egy-két nemzedék ma még visszaemlékszik, de ha valaki a jelenlegi faluról keresztmetszetet készít, már nagyon torz képet kaphat. Ha akarjuk, ha nem, de bevonult a huszonegyedik század és kinyírjuk, elboronáljuk az egykori hagyományainkat, értékeinket. Holott szükségünk van arra, hogy legalább a képi ábrázolás szintjén még, ha egy kicsit átfogalmazva is – mert az alkotó szűr és közvetít –, de üzenetet kell hagynunk a következő nemzedékeknek.

– Gyakorlatilag Gaál András és Ön volt az, aki Csíkszeredában egykor intézményesítette a képzőművészetet, úgy az oktatás, mind a szervezés, vagyis szakmai szervezetek létrehozása terén. Kérem hasonlítsa össze a kilencvenes évek előtti és utáni időszakot.

– A hetvenes években majdnem egy teljes főiskolát végző osztály jött át Marosvásárhelyről és Kolozsvárról Csíkszeredába alkotni. Teljesen új világot, friss gondolkodásmódot hoztak. Egy előrelépést jelentettek, akár a látást, akár a láttatást illetően. Körülbelül 1987-ig itt egy olyan pezsgő képzőművészeti élet alakult ki, hogy a környező megyékből is szívesen küldtek ide a képzőművészek egy-egy alkotást a csoportos tárlatokra. Igen ám, csak 1986-tól kezdődően, elkezdődött egy zsűrizés, egy szigorú cenzúrázó folyamat, ami a képzőművészeti életnek egy hatalmas érvágást okozott. Tizenvalahány alkotó fogta a sátorfáját és eltávozott az országból. Ez nagy veszteség volt számunkra. Elsőként Márkos András távozott, de elment Adorjáni Endre is. Ezenkívül Ferencz Ernő szobrász és Bakos Erzsébet textilművész, vagy a kiváló kerámiaművész Bogáti Kispál Lajos is itthagyta az országot, de még sorolhatnám. Ez nagyon megérződött, mert az úgynevezett kilencven utáni időszakot nagyon csonkán, hiányosan kezdtük, de hálaistennek el lehetett indítani a nevelést. 1989 előtt a rajz és a zeneoktatást még az elemi szinten is elsorvasztották. Sikerült kilencven után újraindítanunk a középiskolai szintű képzőművészeti oktatást. Az első évfolyamunk nagyon erős volt. Olyan diákokról volt szó, akik többnyire valahol megkezdték középiskolai tanulmányaikat, de félbehagyták azért, hogy a művészeti pályát válasszák. A jó az volt ebben, hogy érett emberekkel foglalkozhattunk, akik tudták, hogy mit akarnak. Nem véletlen, hogy szinte mindannyian bejutottak egyetemre, és négy év múlva visszatértek. A művészeti berkekben bekövetkezett veszteséget ezzel az újabb vérátömlesztéssel ki lehetett heverni.

– Ezt Ön nagyon jól átlátja, hisz a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Műterem sorozatának szakmai szerkesztője.

– Érdekes az, hogy ezen a téren, még a közép és az idősebb romániai magyar képzőművész nemzedék felé is hatalmas tartozása van a kiadóknak. Egy évben túl kevés alkotóról készül album, hogy lefedhessük, vagy átláthassuk ezt középnemzedéket. Remélem, hogy változnak az idők és egyre több anyagi forrás előteremtődik, hogy már a megfelelő korban megismerhessük ezeket az alkotókat. Hisz később kiteljesedik a pályájuk és egy-egy ilyen kis füzetecske már nem lehet átfogó az alkotói tevékenységük szempontjából. Jelenleg csak az 50 évüket betöltött alkotókkal foglalkozunk és az a szomorú, hogy róluk is – néhány újságcikken kívül – még nem jelent meg semmi. Lényegében olyan tevékenységet fejtettek ki, hogy megérdemelnék, hogy ilyen formában egy kis kiállítás róluk eljusson az olvasóhoz a nézőhöz. Mindezekmellett, a Kárpát-medence magyarlakta területein ez az egyetlen olyan sorozat, ami próbálkozik, hogy megfelelő nyilvánosságot biztosítson a képzőművészeknek.

– Ha már itt tartunk, szeretném megemlíteni a könyvkiadó a hetven évet betöltött képzőművészekről készült másik sorozatát is, amely az Élet-jelek címet viseli. Ebben Banner Zoltán művészettörténész Önről is készített egy művészalbumot. A szakember azt jelentette, ki az ön születésnapi köszöntőjén, hogy sikerült az alkotó bőrébe bújjon, hogy ez a kötet megszülethessen. Mi az Ön véleménye erről?

– 1960-tól ismerem Banner Zoltánt. Valójában ő az, aki a mi nemzedékünk pályáját végigkövette. Az utunk folyóirat képzőművészeti rovatának a szerkesztőjeként egyetemista korunk óta már számon tart. Továbbá amikor kikerültünk is számon tartott minket. Az is egy tény, hogy Csíkszereda 63-tól az erdélyi városok körében a képzőművészeti tárlatok számának és minőségét tekintve egy előkelő helyet foglalt el. Ránk is figyelt a világ. Marosvásárhelyről vagy Kolozsvárról bármikor lejöttek ide a művészettörténészek vagy műkritikusok egy nagyobb lélegzetű tárlatunkat megnyitni. Ugyanakkor az Utunk volt az egyedüli szaklap, ahol az erdélyi képzőművészek megfelelő nyilvánossághoz juthattak. Banner Zoltán a velőig ismerte az én dolgaimat. Minden alkotói korszakomban meglátogatott és elbeszélgettünk arról, hogy hol tartok. Úgy érzem rendkívül nehéz volt így is ezt a 45–50 év termését és életpályát elemezni. Roppant frappáns megoldásai voltak, az olvasó számára sem nehézkes írásokkal rukkolt elő. Lehet rettentően filozofikusan, vagy szakbarbár nyelvezettel is elemezni, ezt az egészet, de ez elriasztja az olvasót. Elég sokat dolgoztunk rajta. Alaposan, többször is átvettük, hogy mi maradjon és mit szűrjön ki ebből az anyagból, de ennek az értékelését inkább az olvasóra bíznám. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy olyan meglátásokkal világít rá műveimre, amitől elindul az a szikra, ami által érthetővé válnak ezek az alkotások.

– Ön a Szárhegyi Alkotótelep egyik alapítója Zöld Lajos újságíróval és Gaál András képzőművésszel egyetemben. Miként változott az alkotótelep élete a 89-es rendszerváltás után?

– Egy olyan kort éltünk át 1974–1990 között, ami egy kemény időszak volt, hisz próbálták megszabni, hogy mit alkossunk. Istenigazából ezt nem lehetett betartani, a meghívott képzőművészekkel sem lehetett közölni. Mindenki végezte a saját teendőit és hálaistennek így 89-ig sikerült egy keresztmetszetet létrehozni, erről a korról. Országos szinten talán ez az egyedüli tábor, ahol fennmaradt és fellelhető, felleltározva és áttekinthetővé téve egy fontos műtárgygyűjtemény. Utólag derült ki, hogyha valaki a táborban résztvevő művésztől alkotásokat keres nálunk könnyen megkapja. Mi mindig gondoskodtunk, hogy minden műtárgy itt maradjon és ezekről pontos jegyzék készült. Kaptunk segítséget és támogatást a megyétől, az országos szakmai szövetségtől, de az utolsó baniig el tudtunk számolni vele. Érdekes, hogy a kilencven után szervezett más országos alkotótáborok műtárgyanyaga elkallódott. Senki nem kérte számon ugyanis, hogy a pénzeket mire költötték. Egy országos gyűlésen egyik ismert román képzőművész ki is jelentette, ha ő kiállítást szeretne rendezni, akkor Szárhegyen tíz-húsz perc alatt kézbesítik az alkotásait, de máshol nem találja a műtárgyait. Kilencvenig nem lehetett nemzetközi tábort szervezni, ha külföldről meghívtunk egy-két alkotót valóssággal el kellett őket rejtsük. Egyszer-kétszer meg is történt, hogy elővettek emiatt. Kilencven után rögtön felkerestük a társtáborokat és Magyarországról meg Lengyelországból is meghívtunk alkotókat. Kibővült, kiszélesedett a tábor hogyanja és sikerült elérnünk a célt, hogy bekapcsolódjon az alkotótelep a nemzetközi vérkeringésbe. Ezáltal a gyűjtemény is jelentősen felértékelődött, gazdagodott. Jelenleg a táborból intézmény alakult ki, alkotóközponttá vált. Én örülök ennek, hogy így alakult és szélesebb körű tevékenységet fejtenek ki. Nemcsak a képzőművészetekkel foglalkoznak, hanem népművészettel is, de filmfesztivált is szerveznek és még sok mindent. Mi ragaszkodtunk, hogy itt egy intézmény épüljön ki. Sok olyan támadás is ért minket, hogy már idejét múlta felgyűlt anyag, de efelett nem mi kell ítélkezzünk... Még rengeteg időnek kell eltelnie, hogy az illető kor keresztmetszetét feldolgozzák és értékítéletek alá vessék.