Szathmári Ferenc és a tárgyi anyanyelv

Szathmári Ferenc Mezőbándon született 1940-ben, a település számára most is a világ közepét jelenti. „Emlékszem a mezítláb járásra, az iskolai körülményekre, a szegénységre, a nyomorra, és mindez valahogy megszépült az évek során. A község 13 településből áll, 3 vasútállomása volt, ma már egy sincs, mert a kisvasutat megszüntették. Olyan emlékeim vannak, hogy amikor elemi osztályban mentünk, úgy engedett be az iskolaszolga, ha a táskánkban vittünk egy darab fát, mert kellett fűteni, és az intézmény nem tudta ezt biztosítani. A padló használt olajjal volt bekenve, büdös volt, az első osztályt palatáblával kezdtem, aztán \'48-ban jött a tanügyi reform, eltűnt a vallásoktatás. Mivel akkor volt az iparosítás, a társaságból mindenki esztergályos akart lenni, én is. De édesapám valahogy bizonytalan volt ebben,és az ő közbenjárásával bekerültem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba. Az ottani bentlakás ellátásához a szülők terménybeszolgáltatásra voltak kötelezve, paszulyt, húst, ilyesmiket kellett vinni, és még ilyen körülmények között is kedden és pénteken reggel, délben és este puliszkát ettünk, mert kenyérre nem jutott” – elevenítette fel.

Az irodalom volt a kedvence

Az iskolában egyik kedvence volt az irodalom, mint mondta, különösen nagy hatással volt rá, hogy egyik barátja szüleinél látott egy dedikált Móricz Zsigmond-kötetet. „Az érettségiztető bizottság elnöke Balogh Edgár volt, aki akkor a magyar nyelv és irodalom szak dékánja volt Kolozsváron, az egyetemen. Tetszhetett neki a dolgozatom, behívatott az irodába, és azt mondta, fiatalember, meghívom a magyar irodalom szakra, ha Kolozsvárra jön, jöjjön fel hozzám. Tizenhét évesen én nem tudtam elfogadni, hogy valaki engem a hátsó kapun bevigyen. Ha megérdemlem, akkor igen, ha nem, nem. Elmentem az egyetemi felvételire, az írásbelim jól sikerült, bejutottam a szóbelire, ott kihúztam Horea, Cloșca és Crișant. A vizsgáztató azt mondta, ezt mindenki tudja, és kérdezte, mondjam el, melyek Kolozsvár helyipari vállalatai. Nyilván azért, hogy így a jegyet tudta befolyásolni, és be tudta vinni azokat, akiket kellett. Persze, nem tudtam. Így 8,75-ös jeggyel nem jutottam be, nagyon kiábrándultam, de továbbra is megmaradt a barátságom az irodalommal” – mesélte.

Egy könyvespolccal kezdődött

Szathmári Ferenc Sepsiszentgyörgyön szerzett könyvelői képesítést, ezután Gyulakután dolgozott főkönyvelőként, majd a család Csíkszeredába költözött. „Feleségem szülei háromszékiek, akkor alakult egy éve Hargita megye, Csíkszereda éppen középen volt, és ide jöttünk. Megtudták, hogy szövetkezeti hálózatban, kereskedelemben dolgoztam, ezért 1970-ben főkönyvelőnek neveztek ki az állami kereskedelmi vállalathoz. Soha nem kérvényeztem előléptetésemet, de a sors úgy ajánlotta fel nekem, hogy 30 évet főkönyvelő voltam, és 10 évet igazgató. Egyfajta elégedettség ez, mert feltételezhetem, hogy nem dolgoztam rosszul, mert akkor biztos nem tartottak volna meg” – mondta. A népművészettel való barátsága is itt kezdődött. „Volt egy egész életen át elkísérő szerelmem, a könyv szeretete és tisztelete. Egy adott pillanatban otthon mindenhol könyv volt, valamit ki kellett találni, és arra gondoltam, de jó lenne egy könyvespolc népi motívumokkal. Elmentem néhány emberhez itt, nem igazán tudtak rajtam segíteni, de úgymond ötletet adtam azoknak, akiket hasonló gondolat foglalkoztatott. Ennek köszönhetően alakult az elhatározás, hogy művészeti népiskolát kell létrehozni. Úgy tűnik, hogy szándékosság nélkül belecsöppentem ebbe” – említette.

Szervezeti élet

Azt mondja, nyolc éven át szorgalmasan foglalkoztatta ez a kérdés, amelynek eredményeként – bár ezt sem akarta különösebben – egy módszertani könyv született, amelynek nagy sikere volt, öt kiadást ért meg. 1989 után, amikor elkezdtek megalakulni a civil szervezetek, Csíkszeredában is létrejött a Varga Károly fafaragó egylet, amelynek tíz éven át volt alapító elnöke. Aztán átvette a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetését. „Az erdélyi kulturális életet az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) próbálta összefogni, Kötő József elnököt foglalkoztatta a gondolat, hogy tevékenységre kellene ösztönözni a szakosztályokat, hogy legyen felkészülve az erdélyi magyarság az eljövendő autonómiára, legyenek olyan emberek, akiknek tapasztalatuk van. Gyakorlati kivitelezője Bandi Dezső volt, ő hívta össze Marosvásárhelyre az erdélyi fafaragókat, magyarországi előadókat. Már ott felvetődött, hogy nem elég csak a faragókkal foglalkozni, hanem a többi művészeti ággal is kell. 1995-ben Alsócsernátonban meg is alakult a szövetség” – elevenítette fel.

Hiányzik az oktatás

Noha létezik egy adatbázis, a népművészek tudnak egymásról, és próbálják egymást segíteni, Szathmári szerint alapvetően az a gond, hogy egyrészt kevés magyar értelmiségi kapcsolódik be, másrészt, miután bekapcsolódtak az egész Kárpát-medencei civil szervezeti életbe, számot tudtak adni arról, hogy még sok a tennivaló. „Szinte teljes mértékben hiányzik az oktatás, mi ezt próbáljuk fórumokon, konferenciákon táborokban pótolni, de nem lehet. A tudást csak tanulással lehet megszerezni. A látvánnyal, a tánccal, viselettel, a dallal szemben a tárgyi népművészet hátrányban van, ezt észleljük akár pályáztatási lehetőségeknél is, azok, akik ezzel foglalkoznak, inkább a látvány felé fordulnak. Amikor a tárgyi népművészet kialakult, nem olyan céllal történt mint manapság, az élet tette szükségessé. Az embernek szüksége volt valamire, előállította, most viszont annak csak a muzsikája van bennünk, szeretnénk arra hasonlítani. Örülünk, ha valaki a magyarságtudatával, őseivel összefüggően tiszteli ezt vagy azt a tárgyat – ezt tárgyi anyanyelvünknek neveztem el. Most más az érdeklődés. Amikor én végeztem fafaragást a népiskolában, két évfolyam volt, hetvenen voltunk, és volt öt gitáros, most van hetven gitáros, és esetleg öt faragó” – érzékeltette a különbségeket.

Megtalálni a mértéket

A népművészeti alkotásokról azt mondja, fontos, hogy ne hazugságot adjunk el, hanem igazat. „A tárgy valóban a népi kultúrát tükrözze, és azok az ismérvek, amelyeket a néprajzosok megfogalmaznak imitt amott, benne legyenek abban a tárgyban. Ezt úgy lehet elérni, ha van szakember. A kopjafáknál alapgondolat, hogy ez embermagasságú legyen, de vannak 2,5–4 méteresek is. Valahogy meg kellene találni a mértéket. Javasoltam, hogy a megyei tanácsok vonjanak be szakértő tanácsadókat, és követeljék meg, hogy a székely kapu állításhoz legyen építkezési engedély, rajzolják le, mit akarnak. A szakértői bizottság eldönti, hogy az székely kapu, vagy nem. Így tanácsot lehet adni a polgármestereknek is. A szövetségnek is van saját értékelési rendszere, és azon kínlódunk, hogy a magyarországi népi iparművészeti termékek zsűrizési rendszerét behozzuk Erdélybe. A magyar állam ismerje el a magyar kultúrában tevékenykedőt az általa meghatározott elvek szerint, de a mi szakembereink, az erdélyi magyar néprajzosok, restaurátorok, szakemberek megítélése alapján, mert a helyit a helyiek jobban ismerik. Ez is egy olyan feladat, amely a szövetség nélkül nem valósulhat meg. Ilyen még nem volt, ezért nagy a jelentősége, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy olyan személy kapcsolódjon be ebbe a munkába, aki majd továbbviszi ” – magyarázta.

Mindenki tehet valamit

Szathmári Ferenc a népi fafaragásról írt könyve után az erdélyi népművészeket mutatta be egy kötetben, legutóbb pedig Páll Ágoston korondi fazekasmester életútját. Az irodalommal való barátsága töretlen maradt, mint elmondta, ötven éves korában gépelte be először a verseit, és adta oda a családtagoknak, barátoknak, akik biztatták a folytatásra. Első önálló verseskötete 52 éves korában jelent meg, azóta ezt még több követte. „A felelősen gondolkodó embernek nem kellene feltétlenül nagy dolgokat véghezvinnie, feláldoznia az életét, egészségét, csak valamicskét hozzátenni a közösség életéhez. Én magam csak azért tudok tenni, mert nyugdíjas vagyok. Mindenki a maga tehetsége, képessége szerint tehet valamit” – összegzett Szathmári Ferenc.