Bordás Attila: Beleengedem magam a táncba

Egy igazi művész lazaságával vág bele Attila az interjúba, Sepsiszentgyörgy legismertebb kultúr-kocsmájában, ahol mindenki ismeri és elismerő pillantásokat vet felé. Bordás Attila rendező-koreográfus és előadóművész mindenről mesél amiről kérdezem, a tánc iránti szeretetéről éppen úgy, mint a lokálpatriotizmusáról. Mert ő nagyon szereti Sepsiszentgyörgyöt, és ha el is megy majd egy időre, minden bizonnyal hazatér és itthon kamatoztatja tudását.

– Mi a kortárstánc, mit jelent pontosan?

– Ez a tánc a klasszikus balett és a modern tánc utáni korszak, melyben elrugaszkodunk a klasszikus formáktól, a kötöttségektől és rendkívülit alkotunk. A mozdulat természetességét tesszük látványossá, és véleményem szerint mindannak az ötvözete, amit táncnak hívunk. Meghatározni nagyon nehéz, de a köztudatba Isadora Duncan hozta be az 1900-as évek elején, amikor mindenütt a romantikus korszakot élték meg a táncban. Isadora Duncan improvizált, alternatív terekben lépett fel, megszüntetett minden határt és botrányosan táncolt. Ez indította útjára a kortárstáncot, ami azóta már ismert lett világszinten.

– A kortárstánc technikáival komoly önismereti képzést is kap az ember, ez miből áll?

– A tánc az önmagában segíti az önismeretet, de speciális technikáink is vannak erre, mint pédául a kontakt tánc, pilates, stb. A táncban kell legyen lelkiség, nem csak száraz mozdulatok kivitelézéséről szól. Van aki így gondolja és azt hiszi, hogy a tánc egy formaművészet. És hát valójában technikailag az, de ha csak technikailag kellene megéljünk valamit emberként, akkor az milyen lenne? Érzés, érzet és élmény nélküli...Be kell vinni a kortárstáncot a köztudatba, mert egyelőre meglepi az embereket, de nem zárkóznak el tőle és ez jó.

– Mit jelent számodra a tánc? Hogyan kerültél kapcsolatba a tánccal?

– Amikor művelem, akkor mindent. Provokálást, szabadságot, élterőt, és ezek átadását az embereknek színpadon és tánckurzusokon egyaránt. Az embernek, minden embernek köze van a tánchoz és nem fordítva – ezt hangsúlyozom mindig. Ösztönből keresem a mozgást és adom át mindenkinek. Kiskoromban nagyon szégyenlős gyerek voltam, sosem táncoltam az esküvőkön sem, aztán a szüleim javaslatára bekerültem a Művészeti Líceumba Benkő Gizella osztályába, majd az Osonó társulatába is és így kezdődött el a tánc és a kibontakozásom. Később, az egyetem alatt és után olyan koreográfusokkal dolgoztam együtt, mint Novák Ferenc, Ivácson László, Könczei Árpád, Sergiu Anghel, Hód Adrien, Arcadie Rusu, és táncoltam Tony Gatlif Transilvania című nagyfilmjében is.

– Ebben a műfajban, egyes oktatók és táncosok szerint állandóan meg kell újulni, meg kell lepni a közönséget. Hogyan lehet ezt kivitelezni, illetve miről szól egy-egy általad szervezett kurzus?

– Véleményem szerint úgy a színházban, mint a táncban is nem mindig az új létrehozása a legfontosabb, hanem az, hogy működőképes dolgot hozzunk létre. Élettel kell megtölteni az előadást, az emberekről kell szólni az embereknek. Mindig egy gondolatot, érzést követek az előadásaimon, de az ismeretlen felé haladok. A képzésekre sem készülök előre, hisz nem a profizmust akarom átadni, hanem elkezdünk egy mozdulatot, majd ráérzek, hogy ki mire képes és úgy folytatódik tovább.  Én magát a táncot, a tánc jellegét adom át, beleengedem magam a táncba és nem csak a mozdulatok kivitelezésére figyelek. Ezt a képzést mindenkinek javaslom, nem csak azoknak, akik tudnak táncolni, de azoknak is, akik úgy érzik félnek.

– A táncról, azaz rólad egy fotósorozat is készült, mely szintén a kortárstánc létjogosultságát bizonyítja. Hogyan kapcsolódott össze a tánc és a fotózás és milyen eredménnyel?

– Amikor végeztem az egyetemmel, és még nem volt munkám akkor pattant ki ez az öltet és felkértem Horváth Tas barátomat, hogy találjunk ki valami érdekeset. Adni akartam valamit Sepsiszentgyörgynek, mert óriási bennem a lokálpatriotizmus és mindig tenni akarok valamit a városért, megmutatni valamit magamból. Saját költségen, önerőből hoztuk össze ezt a kiállítást, mely révén meg akartuk mutatni a lusta és kiábrándult művészvilágnak, hogy van életerő és sokkal jobb ezzel szembesíteni az embereket, semmint a letargikus állapottal. Nem galériába terveztük a kiállítást, hanem happening feelinget akartunk adni neki, így a Tein Teaházba tettük a képeket, ezáltal is interakcióba lépve az emberekkel. A képek sem szabályosan készültek, hanem tömegben, a bukaresti utcákon és a méreteik sem voltak szabályosak, nem szorítottuk keretbe, hanem más-más méretben és más-más elrendezésben tettük fel a falra.

– Milyen jövőbeli terveid vannak?

– Székelyudvarhely után itthon is szeretnék egy workshopot szervezni, de Budapesten és Marosvásárhelyen is. Szentgyörgyön kicsit nehezebb, de meg lehet csinálni és ezen fogok dolgozni. Koncepciós ember vagyok, minden művészeti forma érdekel, még a fény is, azzal is tudnék dolgozni, így rengeteg tervem van. Nem skatulyázom be magam, nyitot ember vagyok, Európa körbejárását is tervezem ezzel a táncfotó ötletünkkel. Helyi szinten pedig azt szeretném, ha több kontraszt, ellenpomt lenne a művészi csoportosulások között. Merészebbnek, kifejezőbbnek kellene lenni - mindezt persze a hitelesség jegyében, az emberekhez szólva - hiszen másképp csak megszokás lesz a művészet, úgy a nézők, mint az alkotók számára egyaránt.