A popzenétől az operettig

Tekintse meg fotógalériánkat!

– Az itthoni közönség főként popénekesnőként ismert mostanáig. Hogyan vezetett az út a popzenétől az operettig?

– A popkarrieremet 1996-tól számítjuk, ennek most már 15 éve lesz idén. Nagyon hosszú utat tettem meg, és mondhatni, hogy az elmúlt évek tapasztalatai, lemezei, dalai, sikerei, videoklipjei, mind egy-egy köve volt annak a pályának, amit én lassan és türelmesen felépítettem, és ami ma vagyok. 2007-ben volt egy újabb fordulópont a pályafutásomban, ugyanis ekkor diplomáztam a kolozsvári zeneakadémia operaénekesi szakán. Ezt követően ismerkedtünk meg Tarján Pállal, akivel nagyon rövid idő alatt eldöntöttük, hogy készítünk egy, operettslágereket tartalmazó lemezt, amellyel aztán elkezdtünk turnézni. Engem teljesen magával ragadott ez a klasszikus műfaj, amely mint énekesnőnek, nagyon sok lehetőséget kínál a színpadi teljesítményben. Az énektudás mellett komoly táncbetétek is vannak benne, amik jobban nehezítik, illetve fűszerezik ezt a produkciót.

– Nyilván, a színpadi jelenléteden is látszik, hogy van egy 15 éves énekesi és ezzel együtt színpadi múltad, viszont az operettekben alakítani is kell. Mint színésznő, hogy érzed magad a színpadon?

– Ez nekem újdonság, mert énekelni egy koncerten húszezer ember előtt teljesen más történet, mint egy darabban énekelni, megeleveníteni egy személyt, és más bőrébe bújni. Imádom ezt, nagyon érdekes kibújni Dancs Annamariból és átalakulni Stázivá vagy Lisává. Ez nekem egy nagyon érdekes kihívás. Valóban 15 év van a hátam mögött, rengeteg mindent tanultam és tapasztaltam az elmúlt évek alatt, viszont rengeteg energiát és erőt érzek magamban. Azt is szoktam mondani mostanában, hogy az első 15 év csak bemelegítő volt, és tulajdonképpen annyi olyan dolog van még hátra és előttem, amelyek még egy hosszú pályát ígérnek számomra.

– Bukarestben és Budapesten hogy fogadtak?

2010 januárjában hívtak meg Bukarestbe játszani. Nagyon sokan óvtak attól, hogy színházba ne menjek, mert viperafészek, mert ilyen meg olyan. Nem hallgattam az emberekre, mert nem akartam megijedni, nem akartam előítéletekkel lenni, hanem megfogadtam édesanyám jó tanácsát, azaz hogy a jó szó és a mosoly nem kerül soha pénzbe. Én amúgy is egy olyan személy vagyok, hogy nagyon nyitottan megyek egy új közegbe, és pozitívan állok mindenféle dologhoz. Ebből kifolyólag van az, hogy engem nagyon szeretnek Bukarestben és elfogadnak. Határozottan előny, hogy a magyar temperamentumom dominál az operettjátszásban, hiszen ez egy magyar műfaj, ide kell a „paprika”, a magyar virtus.

Ugyanez volt Budapesten is, amely ugye, az operettjátszás Mekkája. Olyan színpadon játszani, ahol Karády Katalin, Latabár Kálmán, Honthy Hanna, Kiss Manyi, és folytathatnám a sort, szóval, ilyen sztárok tündököltek, már önmagában egy hatalmas megtiszteltetés, és kihívás is egyben, ugyanakkor felelősség egy előadónak, hogy itt nincsen lacafaca, itt vagy tudsz, vagy nem tudsz. És itt van egy 900 fős terem, egy 60 tagú zenekar, nincs mikrofon, és ezt ki kell énekelni úgy, hogy a leghátsó sorban is hallják a hangot. Folyamatosan figyelek azokra, akik ebben a műfajban már régóta benne vannak. Mert hiába, hogy énekeltem, hiába adott a hangom, én még új arc vagyok, és bár megvan bennem a spiritusz, eleget tudok tenni a kéréseknek, a feladatoknak, de folyamatosan tanulok. Ezért is hoz ez tökéletesen lázba, és abszolút jól érzem magam a színházban.

– A csíkszeredai fellépésen musicalekből is énekeltél dalokat. Jól sejtem, hogy ez a műfaj lesz a karrieredben a következő lépés?

– Én ezt nagyon szeretném, mert szakértők véleménye szerint minden hangi adottságom megvan hozzá. Ez egy olyan műfaj, amely annyira még nem hódított Romániában, illetve maguk a darabok sem annyira ismertek. Mondhatjuk, hogy a XXI. század operettjei a musicalek, Budapesten és világszerte mindenütt hódítanak. Igen, lehetséges, hogy ez lesz a következő lépés, vannak próbálkozások. Most például castingokra járok: a Rebecca musical castingján voltam jelen, valamint a Miss Saigon szerepét pályáztam meg. Most ebbe vagyok „belebolondulva”, a meghallgatásokon eljutottam a harmadik fordulóba, ott voltam Budapesten, és száznyolcvan szereplő közül az utolsó hat között ott vagyok.

– A popénekes Dancs Annamarival pillanatnyilag mi történik?

– Nagyon érdekes, mert nekem kétéltű a pályafutásom és az életem is. Kakukktojás vagyok, mert Erdélyben magyarként sokáig hittem, hogy nem tartozom se Bukaresthez, se Budapesthez, és éppen ez lett egy idő után az én ütőkártyám: románul is megállom a helyem, a magyar zenei piacon szintén lehetőségeket kapok, és mind az operett, mind a pop műfajában nagyon szépen ível a pályafutásom. A pop pályát illetően most Oroszországból kapok nagyon sok levelet, hiszen a slágerlistára felkerült az A-ha, a Live your life, sőt még a Seherezádé dalom is. Érdekes ez a jelenség. Most készítünk egy új dalt, amely azért is lesz érdekes, mert egy nagyon húzós és ma divatos club alapra – amit én dücüdücü zenének hívok – egy nagyon dallamos melódiát teszünk rá, egy operabetétet, egy bel cantós szekvenciát, amely teljesen új és egyedi ebben a történetben, mert ilyet senki nem produkált még. Ugyanis, aki bel cantót énekel, az nem csinál ilyen zenét, aki meg ilyen zenét énekel, az nem tud bel cantót énekelni. Szóval ez egy ilyen érdekes kettősség, és azt mondtuk, hogy ha már nekem ilyen a pályafutásom, hogy mind a két műfajt énekelem, és úgymond mind a két hangom megvan, akkor miért ne.

– Van egy olyan mondás, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Hogy érzed, itthon vagy külföldön ismernek el inkább?

– Ez így igaz, évekig bennem is volt egy ilyen érzés. Küzdenem kellett azért, hogy engem itthon szeressenek és elismerjenek. Van egy olyan mondás is, hogy az idő mindent megold, és 15 éven keresztül nem lehet becsapni az embereket. Nyilván, ezelőtt 15 évvel, 10 évvel vagy akár 5 évvel is nem ez az énekesnő voltam. Rengeteget tanultam, fejlesztettem magam, és úgy érzem, hogy az utóbbi időszakban ezt a közönség érzékeli. Emiatt olyan tiszteletet kapok a részükről, amely energiával tölt fel. A régi Dancs Annamari, aki például Csíkszeredában a tapstéren, a sörfesztiválon énekelt kis popdalocskákat, az is én voltam, ezt nem tagadom, és az is egy olyan része volt az életemnek, amit végig kellett járni. Ezért is ítélem el például a tehetségkutató versenyeket, ahol féléven belül popsztárt faragnak egy ismeretlen kezdőből, és szerencsétlent bedobják a mély vízbe, aztán lubickoljon, ahogy tud, és amikor jön a következő műsor, akkor őt már nem használják. Szóval, ez egy olyan szakma, amiben a lépcsőfokokat igenis, meg kell mászni. Hogyha valaki megmászta, és ha valaki sok falusi színpadon lépett fel poros, illetve nehéz körülmények között, ilyen-olyan hangosítás, ilyen-olyan rohanó tempóban... – szóval sok mindent tudnék én erről mesélni. Én megjártam a hadak útját. Nyilván, az operett, illetve a klasszikus műfaj egy pluszt hozott a közönség szempontjából is, hogy nem énekesnőcske maradtam, hanem ez művésznővé emelt fel. És ezért hálás is vagyok.

Visszatérve, hogy a közönség hol jobb és hol lehet énekelni, vagy hol értékelik ezt jobban: mindenütt a világon. Csak a titka az, hogy minőségi produkciót kell kapjanak.