A pokolból is van visszaút

– Milyen családban nevelkedett, és milyen családban él most? Néhány szót mesélne a fiatal éveiről? Volt a szülőknek problémájuk az alkohollal?

– 1969-ben költöztünk Székelyudvarhelyre, ezt megelőzően édesapám munkahelye miatt három évet Nagygalambfalván, hét évet pedig Héjjasfalván töltöttünk. Szakiskolát végeztem, a katonaság előtt már megnősültem. Egy éves volt a fiam, amikor katonának vittek. Ezt követően elvégeztem egy híddarukezelő-tanfolyamot. Ebben a szakmában dolgoztam 40 évet, onnan is jöttem el nyugdíjba. Édesapám is alkoholista volt, de részben betegség, részben pedig vallási megfontolásból megszabadult, gyógyulva távozott el az élők sorából.

– Hogy került kapcsolatba az itallal? A folyamatról beszélne?

– Mivel híddarukezelőként dolgoztam, egy öntődébe kerültem. Egy olyan munkaközösségbe kerültem, ahol folyt az ital. Emlékszem, hogy legelső részegségemet követőn olyan beteg lettem, hogy két hétig rá sem bírtam nézni. A továbbiakban ez az ivás-betegeskedés hosszas folyamattá vált, de rendszeres lett a részegedés. Egy idő után már oda kerültem, hogy reggel az volt az első gondolatom, hogy igyak meg valamit. Mintegy három évet tartott egy olyan periódus, melyben ugyan nem részegedtem meg, de folyamatosan ittam, minden áldott nap. A munkatársakkal, amikor jobban összebarátkoztam, következett a pótolás.

– Mit jelent ez pontosan?

– A pótolás azt jelentette, hogy 3–4 ember összedobott egy pár lejt, vettünk egy fél liter pálinkát, ha nem volt elég, még egyet. Ugye az is gyakori volt, hogy munka után nem mentünk haza, hanem valamelyik eldugott helyen elbújtunk az emberek elől és ittunk.

– És mi volt a következő fázis? Ugye az alkoholizmus problémákkal jár együtt...

– Amikor az ivászat kezdett eldurvulni, jelentkeztek a bajok, főként a családban: veszekedések, kiabálások, durvulások. Nagyon agresszív voltam, sokat verekedtem a városban. Feleségemhez és a gyerekeimhez sosem ütöttem hozzá. Emlékszem, még az iskolába is elmentem, rászóltam a tanítónőre, hogy ha én nem ütöm a gyereket, akkor ő se tegye. Mivel engem sokat vertek gyerekkoromban, nem tettem az enyéimmel. Azt leszámítva, hogy nem vertem őket, nagyon féltek tőlem, főként, amikor részegen mentem haza.

– Másképp mennyire hatott az ivás a családra? El is váltak?

– Hála Istennek nem váltunk el, de egyszer úgy összevesztünk, hogy csak egy kórházi műtétem békített ki minket a feleségemmel. Nem is tudták, hogy kórházba utaltak. Számtalan alkalom volt, amikor úgy összevesztünk, hogy egyáltalán nem beszéltünk egymással. Mivel nem volt hová külön költöznünk, egymás mellett éltünk, de beszéd nélkül. Mindig tudtam, hogy mindenért én vagyok a hibás. Volt olyan időszak, hogy megálltam ital nélkül, de aztán kezdődött elölről az egész.

– A hanyatlás további jelei miben mutatkoztak meg? Hogyan folytatódott? Hány évet is ivott összességében?

– Egy alkalommal mentem hazafelé. Mindig kellett igyekeznem, hogy ne tántorogjak az úton, mert a gyerekek hamar kicsúfoltak. Szégyelltem, hogy mindig részeg vagyok. Ezt a részegséget követően kezdtem érezni, hogy zsibbad a jobb kezem és nem jön helyre. Egyre rosszabb lett, már dolgozni sem tudtam. Az orvos azonnal mondta, hogy lebénulhat a kezem az italtól. Ameddig a kezelést kaptam, két hónapig nem ittam semmit. Aztán megint folytattam. Kérdésre válaszolva, 20 évet tartott az aktív alkoholizmusom. Egy idő után már azon vettem magam észre, hogy már olyan rosszul vagyok napközben, hogy muszáj valamit meginnom. Amikor bementem az ivóba, leültem az asztalhoz: akkor vettem észre, hogy már olyan erősen reszket a kezem, hogy fel sem tudom emelni a poharat. Rettentő szégyenérzet gyötört. Néztem, hogy más asztaltól figyelnek-e. A talpas poharat nagy nehezen – két próbálkozás után – az ajkamhoz tettem, egyből megittam egy deci pálinkát. A másnap reggeli pótolásnál láttam a munkatársamnál, hogy olyan erősen reszket az ő keze is, hogy alig tudja tartani az üveget. Kérdeztem tőle gúnyosan, hogy miért reszketsz? „Mózes, ezt soha ne tudd meg. Ez az alkoholizmus!” – válaszolta. Attól a perctől kezdve döbbentem rá, hogy én is az vagyok. Ez már a betegségem 18. évében volt.

– Milyen volt az utolsó kettő?

– A következő lépésben egyéb már nem járt a fejemben, csak az ital. Már este vigyáznom kellett, hogy reggel legyen meg a pálinkám. Másképp emberrel sem tudtam volna beszélni, olyan rosszul voltam. Borzasztó fájdalmaim voltak. Kezdtem dolgozni másodállásban is, mivel túlzottan sok lement már a torkomon.

– Mennyi volt a napi mennyiség?

– 15–16 deci pálinka. Az több mint másfél liter. Nem hazudok. Minden este megvettem a fél liter szeszt, magamnak kevertem. Az utolsó két évben – amikor már bevallottam magamnak az alkoholizmusomat – egyszer sem részegedtem meg, viszont óránként meg kellett igyam az adagomat. Már életkedvem sem volt, tudtam hogy a következő fázis a halál. Voltak ismerőseim, akiknek hozzám hasonlóan eldagadt az arcuk, egyik napról a másikra meghaltak. 41 éves voltam. Féltem, mert mindig az a gondolat gyötört, hogy miért is kell nekem ennyi idősen már meghalni? A hat éves gyerekemet nem lett volna aki felnevelje. Annyira bántott, hogy már nevetni sem tudtam őszintén.

– Minden reggel megvolt a másnaposság érzése?

– Igen. Kivétel nélkül. Borzasztó érzés, ne próbálja ki senki.

– Mikor jött az a pillanat, amikor lépni próbált?

– Az érdekes az, hogy nem magamtól léptem. Nem is sejtettem, hogy van kiút. Egy alkalommal ültünk az ivóban és odajött hozzám egy ismerősöm, aki már akkor szabadult alkoholista volt, emellett börtönviselt. Kérdezte, hogy szeretnék-e szabadulni. Erre én: rajtam már a Jóisten sem segít. Elmesélte, hogy ő is pont olyan keményen ivott, mint én, és két hónapja már nem ivott. Mondta, hogy a református egyház keretében működik egy csoport. Kérte, hogy menjek el, a többit majd megtudom. Összekaptam magam, és elmentem. El sem tudom mondani, hogy milyen szeretettel fogadtak. Úgy néztem ki, hogy azt mondta rólam valaki: ebből sem lesz ember soha. Egyetlen imát mondtam el, és a Jóisten meghallgatta azt. Ennek már 14 éve, azóta színjózan vagyok. Így már jó élni, mivel sosem kell gondolni az ivászatra!

– Milyen volt a lemondása?

– Hála Istennek egyből sikerült. Sosem estem vissza. A lemondás fázisa az borzasztó volt. Legelső nap olyan rosszul voltam, hogy hányingerem volt folyamatosan, estem össze. Esténként próbáltam csökkenteni az adagot. Egy délben megittam az utolsó adagot a csoportfoglalkozás előtt, attól kezdve alkohol nem járt a számban.

– Mennyi idő telt el, amíg elmúltak az elvonásos tünetek?

– Négy hónap józanság után éreztem, hogy már nem kell igyak. Nem is gondoltam meg igazából, hogy soha többé nem szabad inni. Féltem a visszaeséstől, mert nem akartam azt az életet. Mondta valaki: ha félsz, visszaesel. Megkívántam többször is, de legyőztem a félelmem. Három év múlva egy szívérkoszorú betegség miatt lemondtam a dohányzásról is. Érdekes módon pszichikai függőség sem gyötört meg, sem az ital, sem a cigaretta esetében.

– Ön szerint örökölhető az alkoholizmus?

– Szerintem igen. Az én apám is ivott, bátyám is, sajnos az én fiam is hozzányúl.

– Mit üzen az olvasóinak?

– Azt, hogy akinek az életében gond az alkoholizmus, ne szégyelljen segítséget kérni – legyen érintett vagy hozzátartozó. Ne féljenek, mert itt Székelyudvarhelyen is működik mentőmisszió. Már csak azért a tényért megéri, hogy a családtagoknak nem kell félniük otthon. Kérjenek segítséget! Merem állítani, hogy van kiút, viszont egyedül nem megy!