Zarándoklat a fényen át

A magyarországi fotóművész több mint húsz éve járja a világot, hogy a vallásos és népi kultúra rejtett rétegeit kutassa. Mexikóban, Franciaországban, Portugáliában, s most ismét Erdélyben – visszatérve – mutatja meg, mit jelent úton lenni. A kiállítás egyfajta vizuális időutazás: egy 2004-ben indult, azóta huszonnégy alkalommal bemutatott vándorkiállítás jubileumi állomása.

A kiállítótérbe lépve nemcsak képeket látunk, hanem csendeket is. Várakozások és megérkezések pillanatai. Emberek – gyerekek és felnőttek –, népviseletben vagy sportcipőben, kifáradva, porosan, de mosolyogva állnak a képek fókuszában. Návay nem a népi kultúra esztétizáló, muzeális reprezentációjára törekszik. Ő azt mutatja meg, amit a zarándokok a hátukon visznek:

A megnyitón Návay Ákos személyes hangon idézte fel a sorozat születését. Megdöbbentő volt hallani, hogy a Szűzanya kultusza Mexikóban, a Guadalupei Miasszonyunk kegyhelyén keresztül vezetett vissza Csíksomlyóra. Egy másik kontinens kellett ahhoz, hogy felismerje: itthon is van zarándoklat, van misztérium, van évezredes út. Az analóg technika, amelyet következetesen alkalmaz, nem csupán eszköz, hanem filozófia is lehet nála: a lassúság, az odafigyelés, az elmélyülés technikája. A képek színeiben, hangulatában valóban visszaköszön valami Mexikóból – talán a fény, talán a mélység.

Az egyik legmeghatóbb pillanat mégis az volt, amikor arról beszélt:

A tárlat képei nemcsak a zarándoklat látványát örökítik meg, hanem annak lelki tapasztalatát is: az elindulás bátorságát, az út fáradalmát, a közösségbe simulás békéjét, és a megérkezés megtisztulását. A virágok, amelyek a képeken már hervadnak, mégis halhatatlanok: az idő emlékévé váltak. A dimbes-dombos tájak, a pirkadat rózsaszín fénye, a templomtornyok és hegygerincek nemcsak díszletek, hanem belső tájak is.

A kiállítás ingyenesen látogatható, de amit itt kapunk, az felbecsülhetetlen. Nemcsak a zarándoklatról, hanem az emberi útról is szól. A kiállított képek arra emlékeztetnek: mindannyian úton vagyunk. Van, aki bakancsban, van, aki mezítláb, de mindannyian keressük azt a pontot a hegyoldalban, ahonnan talán végre rálátni az egészre. Ahol az ima, a táj és az ember egy képpé áll össze. Ahol haza lehet érni – akár egy fényképen keresztül is.