Sződligetről Temesvárra: magasabb fokozatba kapcsolna Molnár Bence

Rengeteg hatás ért, emlékszem, egyszer színházi felvételeket mutattak nekünk, először egy holland előadást, amit látva mindenki elámult, hogy „hú, hát így kell ezt”, de utána mutattak egy másik felvételt, aztán egy harmadikat, negyediket és bizony meglepődtünk, hogy, ezerféle jó változat lehetséges. Megtanultuk, hogy nem csak egyetlen út létezik, hogy nagyon sokféleképpen lehet gondolkodni..

– Bíró Józseftől, a legendás tanártól mit tanult?
– Egy nagyon jófajta színházi ízlést, igényességet, egy jó irányt. Azt tanította meg: fontos, hogy két ember között valós dolog történjen, és ne csak eljátsszunk, mímeljünk valamit. Megmutatta, hogy bizonyos helyzetekből mennyi mindent ki lehet hozni. A fantáziánkat kiválóan megnyitotta. Megtanított minket arra, hogy egy témából ne a legkézenfekvőbb megoldást kerekítsük ki, hanem lássunk bele valamiféle csavart, tegyünk bele valami fűszert, amitől érdekes, különleges dolog születhetik.

– Milyen volt a Váróterem Projektben dolgozni?
– Mikor mesteriztem, épp akkor ürült meg egy hely Kolozsváron ennél a független színházi társulatnál, és oda bekerültem. Ifj. Visky András szerepeit kellett átvennem, mert ő elment éppen Amerikába. A mesteri két éve alatt párhuzamosan a Váróteremben dolgoztam, s a két munka nagyon jól kiegészítette egymást. Egy életre szóló élmény volt Bodolay Gézával dolgozni, A repülő gyermek című előadást ő rendezte, s már emiatt a munka miatt megérte az egész mesterizés. Sokat játszottuk a darabot, és akárhol adtuk elő, mindenütt komoly visszajelzéseket kaptunk. Ez egy kollektív mesélés volt, s nagyon sokat bíztunk a nézők fantáziájára. Láttatni akartunk, filmszerűen dolgoztunk, hangulatokat hoztunk be a megrázó történetbe. Sikerült megfogalmazni olyan színházi lényeget, amiben mi alkotók másodlagosak lettünk. Alázatos kollektív hozzáállás jött létre automatikusan, ahol mindenki a hitét tolta előre, és ettől egy nagyon erős dolog született.

– S hogy került Temesvárra?
– Mikor a mesteri szakdolgozatomat írtam, egy körlevélben olvastam, hogy Temesváron casting lesz. Azt se tudtam hirtelen hol is van Temesvár, majd tájékozódtam kicsit, és úgy gondoltam, ha netán nem is fog tetszeni, egy évet kibírok ott. Mikor megkaptam az állást a Csiki Gergely Színházban, a munkát Silviu Purcărete Moliendo Caféjával kezdtük, ezután egy Koldusopera következett Kokan Mladenovic rendezésében. Azt érzékeltem, hogy nagyon izgalmas szakmai közegbe kerültem, ahol jó rendezők jönnek-mennek. Első év végén föl sem merült bennem, hogy ne maradjak Temesváron. Három éve vagyok itt, kiválóan érzem magam, és a színház részéről is jóleső bizalmat érzékelek.

– Magyarországi, de eszébe se jutott, hogy a diploma után például Debrecenbe vagy Pécsre szerződjön?
– Nem. Ez egyszerűen így alakult. Nem én döntöttem, én csak elkezdtem valamit, és figyeltem a kívülről jövő jelekre. Figyeltem, hogy mi az utam.

Persze próbálok folyamatosan tájékozódni, de úgy érzem, kezdő színészként nagyon jó helyen vagyok. Azt látom, hogy a magyarországi vidéki színházakban a műsor kilencven százaléka a nézőket szolgálja ki. Egy évadban egy-két előadás van, amiben kísérletezni lehet, ehhez képest Temesváron fordított a helyzet, szakmailag igen változatos a program. Az elmúlt három évben a legkülönbözőbb műfajú és formájú előadásokban vehettem részt, az említett rendezőkön kívül Radu Afrimmal, Florin Fieroiuval, Puskás Zoltánnal, Kedves Emőkével és Sardar Tagirovskival is dolgozhattam. Kipróbálhattam magam vígjátékban, musical-ben, kortárs drámában, mozgás- illetve improvizációkból felépített előadásokban. Legutóbb a Hairt játszottuk, ami énektudást is feltételez, a Dysphoria Show próbafolyamata nagyon izgalmas volt egy kezdő színész számára. A Moliere nyomán készült A Versailles-i rögtönzés, avagy a Majmos ház című előadást is nagyon szerettem, de emlékezetes volt a Lavina is, ami egy különös produkció volt, amiatt is, hogy mikroportokkal felszerelve, suttogva kellett az egész előadást eljátszani.